A régiók Oroszországa – Regionális fejlődés

és politika az átalakuló Oroszországban

Az MTA Regionális Kutatások Központja ki­adásában, Horváth Gyula szerkesztésében immár a harmadik kötet jelenik meg egy-egy jelentős európai ország regionális fejlődésének és regionális politikájának részletes bemutatására. Olaszország és Nagy-Britannia után most Oroszország került sorra. Ezek a részletes elemzések hozzájárulnak a gazdaság és a társadalom területi egyenlőtlenségei kialakulá­sának tudományos feltárásához, a létrehozó mechanizmusok modellszerű leírásához – valamint e folyamatokat befolyásolni kívánó kormányzati beavatkozások (a regionális po­litika) módszereinek, eszközeinek és eredményeinek megismeréséhez. Az éppen huszonöt éve alapított MTA Regionális Kutatások Központjának ez a kettős feladata: a regionális folyamatok tudományos feltárása és a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazhatóságának előkészítése. A könyv előszavában Alekszandr Nyekipelov akadémikus, az Oroszországi Tudományos Akadémia alelnöke írta: „Magyar kollégáink kiemelkedő elméleti felkészültségükkel és a gyakorlati területfejlesztésben megmutatkozó jártasságukkal hívták fel magukra a figyelmet […] örömünkre szolgál, hogy országunk területi folyamatainak alakulására is kiterjed tudományos érdeklődésük.”

Horváth valóban alkotó szerkesztő. Ötvenoldalas bevezető tanulmánya kiváló szintézise százhúsz év orosz regionális fejlődésének, a cári birodalom modernizálásának 19. századvégi állapotától a szovjet korszakon át az új, mai Oroszországig. A Szovjetunió szétesésével kísért rendszerváltozás sajátossága volt, hogy ez egyúttal a korábbi orosz gyarmatbirodalom végét is jelentette. Leváltak, s függetlenné váltak a korábbi nemorosz szövetségi köztársaságok, így például belső-oroszországi városok és régiók váltak határ mentivé; a külpiaci nyitás, a belső piaci viszonyok kialakulása nyomán óriási területi egyenlőtlenségek keletkeztek. Az egy főre jutó bruttó regionális termék alapján a legfejlettebb és legszegényebb oblaszty közötti különbség 2004-ben Oroszországban negyvennégyszeres volt (!) – kétszerese a világ leggazdagabb és legszegényebb országa közötti jövedelem-differenciának. Ez csak néhány példa azok közül, melyek Horváth elemzéséből világossá teszik: az orosz átalakulás számos vonatkozásban eltér a kelet-közép-európaitól, s az ország – ismét – endogén pályán halad.

A húsz orosz tanulmány négy témakörbe rendezett. Az első: a Szovjetunió széthullása és az új integráció esélyei (három tanulmány). A második: térbeli társadalmi és gazdasági folyamatok (hét tanulmány), a harmadik: a területi tervezéstől a regionális politikáig (hét tanulmány), a negyedik: a városi és rurális Oroszország (három tanulmány). A húsz tanulmányt tizennyolc szerző jegyezte (Andrej Trejvis négy dolgozattal szerepel, s vannak többszerzős írások is); ezek teljeskörű ismertetése nem recenziós feladat. A tanulmányok nagy része a regionális tudomány és regionális politika szokásos témaköreit vizsgálja – a területi egyenlőtlenségek alakulása, a gazdasá­gi mikrokörzetek elhatárolása, a helyi önkormányzatok szerepe stb. – s e tanulmányok jó betekintést adnak e tudományos és/vagy gyakorlati problémák oroszországi sajátosságaiba. Ám vannak különleges, Európa más részein nem érzékelt problémák, kutatási irányok is. Ilyen például Trejvis az óriások sajátos fejlődési pályáját elemző írása, a szellemes aggregált ország-méret index alkalmazásával. A szerzőt elsősorban Oroszország helye érdekli az óriási országok között, ám a tanulság – a nagy méret előnyei s nem csekély hátrányai – segít megérteni az igen nagy országok roppant ellentmondásos fejlődését, s azt az ismert tényt is, hogy Európa vagy Ázsia leggazdagabb országai kicsinyek, annyi lakosuk van, mint egy-egy városnak (Dánia, illetve Szinga­púr). Ugyancsak Trejvis (akit a kötet leginvenciózusabb szerzőjének ítélek) A fejlődés természeti és társadalomföldrajzi korlátai című tanulmánya igen sokoldalú geopolitikai elemzést ad az orosz föld sajátos földrajzi viszonyainak – mint a hatalmas méret, a kedvezőtlen klimatikus feltételek, gyenge kapcsolat az óceánokkal – szerepéről. Nefjodova tanulmánya (Az orosz perifériák terjeszkedése) az egyetlen, ami az óriási kiterjedésű, roppant elmaradott infrastruktúrájú, a városoktól egyre inkább leszakadó orosz vidék kritikus helyzetét elemzi. A falu/város dichotómia erősödik, a falvak elnéptelenedése drámai erejű. A 2002. évi népszámlálás adatai szerint 34 ezer településnek (az ország összes települései 24%-ának) lakossága kevesebb, mint tíz fő (!), sőt közülük 13 ezer falu már lakatlan (!).

Horváth Gyula körültekintően választotta ki a kötet tanulmányait: sokoldalú képet adnak, igen őszinte s a nemzetközi standardnak megfelelő színvonalú elemzések alapján a Föld legnagyobb országának regionális átalakulási pályájáról. Nemcsak a regionális tudomány művelőinek, hanem más társadalomtudományi diszciplínák kutatóinak is érdekes és hasznos olvasmány. (Horváth Gyula (szerk.): Regionális fejlődés és politika az átalakuló Oroszországban. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja, 2008, 466 p.)

Enyedi György

az MTA rendes tagja
 

Korunk hőse, a pszichológus
(Kinek az örömére?)

A pszichológia – mint önállósult tudomány – a nyugati gondolkodás egyik legjellemzőbb terméke. Jellemző az emberképe, azaz jellemzően a teremtő, a tevékeny, a saját sorsát is erős kézzel irányítani képes hőst tekinti pozitív mintának, jellemzően mutatkozik meg általa e tevékeny hős fékezhetetlen megismerés- és elemzésvágya, és jellemző a gondolkodásmódja is. Az a fajta – főképpen a részletekre figyelő – gondolkodásmód, amely gyakran állít csapdát magának, és azután ebbe a csapdába a kutató elme gyakran bele is sétál. De jellemzően nyugati a tudományág azért is, mert megteremtője a csapdák ellenére sem adja fel a küzdelmet, sőt egyre bátrabban nyo­mul előre „a lélek sűrű erdeiben”. Ráadásul – ahogy olykor látjuk – a fausti hős még örömét is leli a veszélyben. Fenséges a küzdelem, és fenséges a küzdő sorsa is. (Bár még nem tudjuk pontosan, hová is vezet az útja.)

Ha a pszichológia „nyugatiasságának” fenti jellemzőit bizonyítani kívánnánk, és ezt a nyugati tudományosság módszereivel igyekeznénk megtenni, akkor bizony ez az írás igen terjedelmes dolgozattá kerekedne, ezért meg sem próbálkozunk vele. Egy efféle bizonyításnak nem is itt a helye. Ha lehet, elégedjünk meg most azzal, hogy a fenti állítást – akár tudományos, akár költői elgondolás – talán már az is igazolni látszik némiképp, hogy a pszichológia mint diszciplína nem Keleten jött létre, hanem Nyugaton, és valószínűleg már ez sem egészen véletlen. A régi keleti bölcselet nem merte ilyen határozottan megragadni a lélek mibenlétének és működésének a kérdéseit, nem mert e tárgyban annyira konkrét lenni, mint a nyugati. Ezért is nem ebből a filozófiából vált ki a lélektan, bármilyen izgatóak voltak is az általa felvetett kérdések minden korban és mindenütt – Keleten és Nyugaton egyaránt. Különben pedig nem is fontos minden kérdésre válaszolni, nem kell minden titkot feltárni – állította a legtöbb régi keleti bölcselő, egy kicsit a maga gondolkodói habitusának igazolására is. A titkokkal szelíd, baráti viszonyban kell élni, sokszor tilos is háborgatni őket.

Nem így tekint azonban rájuk a nyugati hős, aki – a képet már elkezdtük rajzolni róla – bátran, kivont karddal jár-kel az ismeretlenség erdeiben, s még a legsötétebb zugokba is benéz. Ezt teszi a tudós, de csakis a tudós pszichológus is errefelé, ez a hivatása. Fontos hivatás, különösen abban a civilizációban, amelyben a tudományos munka eredményeinek felhasználása olykor kétes célok érdekében történik, a tudományos eredmény nemcsak hogy kétélű fegyver, hanem néha több kárt okoz (a lelkekben is), mint amennyi haszon keletkezik általa. Nos, ezért is követjük megkülönböztetett figyelemmel a lélektan tudós művelőinek igyekezetét, munkájuk eredményeit.

Ha a régi keleti bölcselet kritikus (antihegeliánus) szemléletével vizsgáljuk a pszichológus működését, akkor onnan nézve is – meglepő módon – meggyőzően pozitívnak látszik. Végre nem elfordul magától, és kifelé tekintve serénykedik a nyugati hős, a homo faber, hanem önmagára figyel, a lényegessel, az égetővel, az emberivel foglalkozik. A régi keleti bölcselőt mindig is ez érdekelte leginkább, az anyagi világ részletei nemigen kötötték le a figyelmét. Ezért nem is alakultak ki kultúráikban a természettudományok, helyettük megjelent a természetfilozófia. Ennek is központi tárgya a létezés kérdése lett, s ontológiai vizsgálataik legizgalmasabb kérdéseivé az emberi létezés részletei váltak. Lám, ezt vizsgálja végre a nyugati elme is, nyugszik meg a pszichológusra tekintve a régi keleti bölcselet elképzelt mestere, s ettől fogva talán már nem is félti annyira hegeliánus gondolkodású nyugati társát a jövőtől.

„A pszichológia vigasztal” – mondhatjuk Voltaire után szabadon. Minket is vigasztal, esélyt, reményt ad (gyakran a saját civilizációnk eltúlzott igyekezetéből származó) lelki bajaink leküzdésére, de talán még az örömök könnyebb, ügyesebb föllelésére is megtanít. Mindenesetre magunkra irányítja a figyelmünket, s ezt máris törődésünk, önbecsülésünk jeleként értelmezhetjük. És milyen jó látni, hogy amikor a tudós pszichológus éppen ezt az önmagunk felé fordulást igyekszik elérni érdeklődő (rászoruló) közönségénél, mind e közben ő maga is jól érzi magát! Jól érzi magát a kutatásban, a felderítő munkában, és a szélesebb közönség felé fordulva is lelkesen és lelkesítően szól eredményeiről.

Ha Pléh Csaba eddigi sokirányú és terjedelmes közlésekben megmutatkozó munkásságából eddig nem következtettünk volna a tudós kutató élményeire, legújabb kötetének már a címéből is megtudhatjuk, mit jelent számára a munka. A kötet A lélek és a lélektan örömei címet viseli. „A könyv a kutató örömét is igyekszik bemutatni, amely éppen abból fakad, hogy saját magát egy soha véget nem érő keresés és meglepetés láncolatába helyezi.” Magyarázza a szerző a fülszövegben, ha esetleg nem értettük volna elég jól óriás könyvének (62 ív!) a címét. De hát értjük jól, mert nem először tartunk a kezünkben Pléh Csabától hasonlót. S ha arra gondolunk, hogy már a szerző bibliográfiája is szintén kötetnyi, akkor főképp balgaság lenne nem érteni: a kutató is örül, azaz a mester is boldog, hogy teszi, teheti a dolgát a tudomány gyarapítására, a „civilek” vigasztalására, életesélyeik növelésére. És teszi mindezt lázas igyekezettel, számos területen.

Ha csak ezt a kötetét lapozgatjuk (most ez a dolgunk), ebből is jól kivehetők, meghatározhatók az egymáshoz nem is közeli területek. Sőt, ebből ismerhetők csak meg igazán jól, mert ez a könyv amolyan patchwork-elv szerint szerkesztődött (ahogy Maurer Dóra grafikája is utal erre a fedélen): minden fontos területről került ide egy-egy lényeges írás, s ezekből a részekből állt össze a kötet színes, teljes egésszé, hogy az olvasónak is legyen rálátása a lélek változatos tájain kalandozó kutató munkájára. Legyen fogalma a múlt eszméiről és eredményeiről, a jelenről, és sejtsen valamit a jövőről is.

Tudjuk, hogy a szerző „pszichológus és nyelvész, a kognitív pszichológia és a fejlődési zavarok vizsgálata mellett fő témája a pszichológia és a rokon tudományok története társadalmi beágyazottságukban”, ahogy írja magáról a kötetben. És hogy ezt a mondatot tőle kellett kölcsönvennünk az eddigi életmű körülhatárolásához, az nem véletlen. Külön-külön ismertük már a különböző területeken végzett munkáit különböző köteteiből, ám ha ránk maradt volna kutatási területének meghatározása, hát az eddig róla szerzett ismereteink számossága ellenére is nagy bajba kerültünk volna. Nem így lesz ez azonban a jövőben. A lélek és a lélektan örömei végre csaknem teljes áttekintést ad a szerző munkásságának sokféle irányáról, ágáról.

Az áttekintés lehetősége nem kis mértékben az ügyes szerkesztői munkának köszönhető. A fejezetek világosan tagolják és határolják körül Pléh Csaba érdeklődésének területeit. A tartalomjegyzéket a fejezetek címeivel bárki megismerheti ugyan a kötetből, de hogy tudja, mi vár rá, ha kézbe veszi, a kilenc fejezet címe (és ezek hatvan alcíme) által jelölt tartalmak közül most elősorolunk néhányat. Semmi másból nem derül ki job­ban, pontosabban, mi adja e tárgykör kutatójának a kötet címében is említett örömöket, s a kutató szerint miből származnak mindannyiunk örömei. De kiderül a témák sorolásából az is, hogy a szerző milyen hihetetlenül széles közönséget képes megszólítani.

Történeti kirándulásokkal kezdődik az utazás, távolabbi és közelebbi korokba, tájakra: Wundttól Piaget-ig, a korai magyar akadémikus pszichológiától a funkcionalizmusig (Harkai Schiller Pál), az író Méreiig. Aztán témák és fogalmak sorsát követhetjük az időben, az evolúciós gondolattal (a lélek darwinistáival) ismerkedhetünk. Később a fausti szenvedély tárulkozik föl előttünk (A megismerés vonzása című fejezetben) a tudomány, a művészet és a nyelvi gondolkodás összefüggéseiben, majd az információs társadalom és a fogyatékosság jellemzői kerülnek a vizsgálódó tekintet látókörébe – a kognitív pszichológia szemléletével. A tudomány és a felsőoktatás égetően fontos kérdései is megjelennek egy szűkebb fejezetben, majd interjúk következnek a szerzővel a legkülönbözőbb tárgyakat érintve: ezredvég, természet és lélek, természeti gondolkodás az emberi gondolkodásról, tudománytörténet, számítógép és biológia, tanulás, oktatás, a tudomány reformja, a lélek evolúciója, és van itt szó arról is, hogy „nem ciki pszichológushoz fordulni” (chatinterjú az Origón).

Szóval, a pszichológia igazán változatos területei tárulnak elénk a kötetből, valóban minden szegletbe, zugba benéz a szerző (akinek olykor tudós kollégái is feltűnnek útitársként, együtt a kiváló interjúk készítőivel).

Ez a szenvedély, a feltárás és következtetés szenvedélye, valamint a lenyűgöző munkabírás, teljesítőképesség viszi talán legközelebb az embert saját lényege megismeréséhez. Szükségünk is van minderre, eléggé nagy lemaradást kell behozniuk az ún. humán diszciplínáknak (ahogy ma mondjuk: a bölcsészet- és társadalomtudományoknak) az emberi természet megismerésének területén. Természettudományos ismereteinket is hasznosítva, valóban ideje végre komoly szenvedéllyel fordulnunk a mára eléggé magára maradt (és bizony eléggé tévelygő, szorongásos – erről is szól egy fejezet) ember felé.

Ahol – átfúrva magát az anyagi világon – Heisenberg és Bohr találta magát egykor, ott vizsgálódik a tudós pszichológus is. És ott vizsgálódtak valaha a régi Kelet filozófusai is, akik szinte kísérletet sem tettek rá, hogy „átfúrják magukat az anyagon”. Legalábbis igen gyorsan visszafordultak erről az útról a nehezebben járható, az eléggé konkrétan soha meg nem válaszolható kérdésekkel kikövezett másik útra, mely (azt hisszük) a szorosabban vett emberi világ, az emberi létezés közelebbi megismeréséhez vezet.

Ezt állapíthatná meg a mai tudós pszichológus működéséről megnyugvással az elképzelt egykori keleti bölcselő, ha vethetne egy pillantást korunkra, napjaink szellemi életére, ott is a lélektan helyzetére. És ezt állapíthatja meg „interdiszciplináris recenziónk” végén a mai orientalista is, akit felvillanyoz a romantikus reménykedés, hátha egybeesnek itt valahol a szellem keleti és nyugati útjai. A kultúrája által eléggé meghatározott emberi lény talán hamarosan befejezi szigorúan következetes analógiás utazását, s érdeklődéssel fedezi föl távolabbi lehetőségeit is.

Pléh Csaba eredményei már úgy segítik a tudományos gondolkodást, hogy a minden tekintetben közösen járható utakra irányítja a kutatók érdeklődését, figyelmét. Ő maga igen gyakran a köztes területeken (középutakon) keresi a helyes válaszokat a kérdéseire. (Erre is elégedetten bólintana az egykori keleti filozófus, a modális logikai gondolkodás talán legrégebbi tudatos alkalmazója.) De a köztes területek, a középutak és a modális logikai gondolkodás felé viszi el olvasóit is a szerző, s ma már (tőle is) tudjuk, hogy sokszor biztonságosabb a járás errefelé, mint a régi analógiás tudományosság rögzült meggyőződései, szempontjai szerint kijelölt ösvényeken. Ez a biztonság pedig gyorsan feltűnik az olvasónak, ő is könnyebben jár, kényelmesebben halad a célja felé. Ennek következtében megnyugvást érez, sőt derűt, örömöt. És ebből is nyilván jut a szerzőnek, jutalmul és ráadásként a kutatás örömeihez.

Lám, ilyen egyszerű föllelni, vagy akár „előállítani” a lélek és a lélektan örömeit. (Pléh Csaba: A lélektan örömei. Budapest, Gondolat, 2008, 703 p.)

Sári László

orientalista
 

Joseph G. Sinkovics: Cytolytic Immune Lymphocytes in the Arma­mentarium of the Human Host. Products of the Evolving Universal Immune System.

A közelmúltban jelent meg az USA-ban élő magyar orvostudósnak, a MTA külső tagjának, Sinkovics Józsefnek a Cytolytic Immune Lymphocytes in the Armamentarium of the Human Host. Products of the Evolving Universal Immune System című könyve a passaui Schenk Verlag és a budapesti Dialóg Campus Kiadó közös kiadványaként).

A címben szereplő citolitikus immun limfociták jó pár évtizede és még napjainkban is az emberi (és állati) szervezet egyik legintenzívebben tanulmányozott sejtféleségét képezik. A rájuk vonatkozó megfigyelésekről rengeteg – különböző szakterületek folyóirataiban szétszórtan megjelent – közleményben számoltak be. Ezekben e sejtek sajátságait, funkcióit, fiziológiás és patológiás állapotokban játszott szerepüket illetően nagy ismeretanyag halmozódott fel. A könyv címe azt sugallja, hogy belőle erről az ismeretanyagról kaphat az olvasó összefoglaló áttekintést. Ez önmagában is nagy érték. Értéke különösen megnőhet az olvasó szemében, ha tudja, hogy ez az összefoglaló áttekintés annak a szerzőnek tollából származik, aki először figyelte meg, fotózta le e sejteket akcióban, és közölt róluk cikkeket közel negyven évvel ezelőtt, amikor e sejtek funkcióiról, vitális fontosságukról még semmit nem tudtunk. A könyv szerzője azóta is intenzív laboratóriumi és klinikai kísérleteket végzett e sejtekkel kapcsolatban, és napról napra éles szemmel nyomon követte a rájuk vonatkozó kutatások eredményeit és fejlődéstörténetét.

Ám e könyvből nem csak e sejtek sajátságairól, funkcióiról, fiziológiás és patológiás állapotokban betöltött szerepükről kapunk a legújabb megismeréseket magában foglaló a lényeget személyes tapasztalatok alapján megvilágosító, a homályban maradt kérdések­re is kritikusan rámutató szintézist. A könyv tehát korántsem csak a humán citolitikus immun limfocitákról szól, így a mű címét akár megtévesztőnek is mondhatnánk.

A terjedelmesnek igazán nem minősíthető (kevesebb, mint 400 oldal), hat fejezetből álló műben a gazdavédő mechanizmusok ősi és fejlettebb formáiról; a veleszületett és adaptív immunrendszer kialakulásáról, működéséről is átfogó képet kapunk. Képet kapunk annak szabályozásáról, betegségekben játszott szerepéről, terápiás kiaknázhatóságának már alkalmazott és még lehetségesnek vélt módozatairól. A széleskörű és sokirányú orvostudományi ismeretekkel, és több évtizedes laboratóriumi és klinikai tapasztalatokkal rendelkező szerzőtől kritikus, de ugyanakkor jövőbe mutató, további kutatási irányokra is rámutató, naprakész áttekintésben részesülünk.

Az első fejezet a Veleszületett immunrendszer, a második pedig az Adaptív immunrendszer címet viseli. E fejezetekben a szerző páratlan evolúciós biológiai ismeretekkel és szemlélettel felvértezve, de bizonyos összefüggések egyéni feltárásától és interpretálásától sem visszariadva, a prebiotikus érától kiindulva az evolúció folyamatán végighaladva, annak lépcsőfokait kiemelve mutatja be a gazdaszervezet védekezésének ősi mechanizmusait, majd a veleszületett és adaptív immunrendszer, illetve immunvédekezés kialakulását. Bemutatja e kialakulásában szerepet játszó tényezőket, a kialakulási folyamat lépéseinek láncolatát, az immunrendszer fegyvertárának molekuláris és sejtes elemeit, azok lenyűgözően koordinált együttműködését és szabályozásának eddig megismert módozatait. Egyik későbbi fejezetben pedig az immunrendszer szervképleteit, és azoknak az evolúció és ontogenezis során történő kifejlődését, környezeti behatásokra történő alakulását is bemutatja a szerző.

A harmadik, Tumor Immunology and Immunotherapy című fejezet a daganatimmunológia és a daganatok immunterápiájának kérdésével foglalkozik, s nyújt fundamentális ismereteket. Különösen elmélyülten foglalkozik az autolog tumorsejtek elleni immunreakciók különböző módon történő fokozását célzó terápiás irányzatokkal. Tárgyilagos és kritikus áttekintést nyújt a daganatellenes vakcinációval, a monoklonális antitestekkel és a modulált, adoptív immunlimfocitákkal, valamint a „virális onkolízátumokkal” és az onkolítikus vírusokkal történő klinikai vizsgálatok, terápiás eljárások eredményeiről, a felmerülő, leküzdendő nehézségekről és buktatókról. Különös értéke ezen áttekintésnek az, hogy olyan szerző tollából származik, aki nemcsak ezen új terápiás irányzatok kidolgozása és klinikai alkalmazása területén végzett pionír munkásságot, hanem laboratóriumi kísérletek során tett megfigyeléseivel ezen terápiás irányzatok elméleti, kísérletes megalapozásának is egyik, ha nem az első úttörő munkása.

Ennek alátámasztására a könyvrecenziók szokásos módjától eltérve kissé részletesebben ismertetem a szerző egyik ilyen pionír, de a későbbiekben kellő figyelemben nem részesült – e fejezetben különben részletesen leírt és jól dokumentált – megfigyelését. A szerző egy retrovírust termelő egérlimfómából kialakított sejttenyészetben az eredeti limfómasejtekétől eltérő vonásokkal rendelkező sejtek megjelenését figyelte meg, és azt észlelte, hogy ha ezeket a sejteket egerekbe visszaoltotta, azokban az eredeti limfómánál lényegesen malignusabb daganat alakult ki. Ilyen sejtek kialakulását azután a szerző kísérletesen is létre tudta hozni oly módon, hogy az egereket az eredeti limfómasejtek és elölt limfómasejtekkel immunizált egerek lépéből nyert sejtek keverékével oltotta be. Ilyenkor is az eredetinél malignusabb daganat alakult ki. Megfigyelte és leírta, hogy ebben a kísérleti modellben az új, malignusabb sejtvonal az eredeti limfómasejtek és az elölt limfómasejtekkel immunizált egerek lépéből nyert sejtek között jelen lévő antitesttermelő immun B-limfociták spontán fúziója révén alakult ki. Megfigyelte és leírta, hogy e spontán, természetes módon kialakuló kiméra vagy hibrid sejtek az eredeti diploid limfómasejtektől eltérően tetra és polyploid sejtek voltak. A szerző ezt a sejtvonalat Georges Köhler és César Millstein arteficiálisan kialakított antitesttermelő hibridomákra vonatkozó közlése után „natural hibridoma” néven a szakirodalomban részletesebben ismertette. E fejezetben jól dokumentált képet kaphatunk a szerző több más ilyen, a kort megelőző, ezért nem kellően interpretált megfigyeléséről is. Így többek között arról, hogy ő észlelte és írta le először a laboratóriumában, a 60-as évek vége felé alkalmazott „chamber slide assays”-ben tett megfigyelései során az emberi daganatsejtekre in vitro gyorsan ható kis kompakt limfocitákat („small compact lymphocytes”), valamint – főként egészséges donorokból nyert limfocitapopuláció alkalmazása esetén – a daganatsejtekre később ható, általa „large granular lymphocytes” nagy granuláris citoplazmájú limfoid sejtek”-nek nevezett sejteket. Előbbieket mások később citotoxikus T-

limfocitaként, utóbbiakat pedig természetes ölősejtként, NK-sejtként, írták le a szakirodalomban. Ezen sejtféleségek azok, amelyeket manapság egyre kiterjedtebben alkalmazni törekszenek a malignus daganatok és bizonyos vírusbetegségek úgynevezett adoptív lomfocita terápiájában.

A negyedik, Autoimmunity and Lymphomagenesis című fejezetben néhány autoimmun betegség (Hashimoto-thyroiditisz és szisztémás lupus erythematosus és az immunrendszer sejtes elemeiből kiinduló daganatok – a limfómák, és a tímusz- [csecsemőmirigy-] daganatok) patogenezisébe kapunk betekintést. Itt (és a könyvben sok más helyen) a szerző hangsúlyozza a retrovírusok és retro-transzpozonok immunbiológiai szerepét. Gyakran hivatkozik munkatársaira, közöttük kiemelkedően a houstoni Baylor Orvosegyetem patológusprofesszorára, Györkey Ferencre. (A könyvből az is kiderül, hogy ezt a két kutatóorvost elég mostohán és talán igazságtalanul is kezelték a kutatási díjakat kiutaló amerikai intézmények).

A következő, Cytotoxic Lymphocytes against Cellular and Viral Infectious Agents című fejezet pedig azon immunreakciókról nyújt összehasonlító áttekintést és analízist, amelyeket a gazdaszervezet a malignus daganatsejtek és a különböző kórokozók (vírusok, baktériumok, gombák és egyéb uni- és multicelluláris patogének) ellen bevetni, mozgósítani tud. Ugyanakkor azon módozatok, manőverek sokféleségéről is áttekintést nyújt a fejezet, amelyekkel a daganatsejtek és a patogén mikrobák a gazda védekező mechanizmusait igyekeznek hatástalanítani, megkerülni, vagy éppen azokon felülkerekedni. Ez a roppant mély evolúciós biológiai ismeretekre alapozottan gondosan kimunkált és nagy szakavatottsággal, de élvezetes és mondhatni izgalmas formában megírt fejezet a mű egyik legérdekesebb és s talán legtanulságosabb fejezete.

Ezt a A Concise Synopsis címú fejezet követi, melyben a gazdai védekezés ősi, de csak újabban megismert elemeinek, a defenzinek világának evolúciós biológiai keretben történő ismertetése mellett a veleszületett és adaptív immunválasz-reakciók mechanizmusaira, szabályozására vonatkozóan, valamint a humán daganatimmunológia és -immunterápia terén az utóbbi években szerzett új ismereteket foglalja össze a szerző.

Talán e rövid és korántsem teljes ismertetésből is kiderül, hogy ez a mű nem egy szűk területet felölelő mindennapi monográfia, hanem az utóbbi évtizedekben robbanásszerűen fejlődő több szaktudományág (immunológia, onkológia, hematológia, virológia) területén felhalmozódott ismeretanyagot összefoglaló, nagy szakavatottsággal megírt olyan alkotás, amelyben e szakterületeken több évtizedes klinikai és laboratóriumi tapasztalattal rendelkező szerző életműve is benne van. Nem is akárhogyan, nemcsak a szóban forgó szakágakra vonatkozó legújabb ismeretek keretébe helyezve, hanem úgy, hogy az egyben a jövő kutatási célpontjaira is rámutat.

A könyv roppant nagy és rendkívül precízen dokumentált ismeretanyagot tár az olvasó elé igen jól organizált formában és többnyire élvezetesen olvasható, világos megfogalmazásban. 2500 tudományos munkára történik hivatkozás benne úgy, hogy a szerző az egyes munkákban foglalt lényegi megállapításokat nemcsak idézi, hanem jelentőségüket is megvilágítja. A könyv emellett 16 táblázatot is tartalmaz, melyek mindegyike egy-egy, a szerző által kivételes fontosságúnak tartott témakört illetően további nagymennyiségű, precízen dokumentált ismeretanyagot tartalmaz, roppant kondenzált, de mégis áttekinthető és jól olvasható formában.

A szép kivitelezésű könyv száz kitűnő ábrát tartalmaz igen informatív, olykor személyes hangvételű magyarázatokkal ellátva. Az ábraanyag jó részét rendkívül demonstratív és kiváló minőségű fény- és elektronmikroszkópos felvétel képezi, amelyek közül számos máris tudománytörténeti értékű vagy rövidesen az lesz. A kitűnően megválasztott ábrák és magyarázataik segítik a tárgyalt jelenségek megértését és memorizálását.

Az immunrendszer, az immunreakciók és azok modulálásának kérdései a jelenkori orvostudomány minden ágában (és az állatgyógyászatban is) az érdeklődés és kutatás középpontjában álló témakörök. Mindezen szakágak művelői számára az ismertetett könyv nemcsak autentikus ismeretforrás, de elmélyültebb olvasása esetén akár szemléletformáló élmény is lehet. (Joseph G. Sinkovics: Cytolytic Immune Lymphocytes in the Armamentarium of the Human Host. Products of the Evolving Universal Immune System. Passau– Budapest: Schenk Verlag–Dialóg Campus Kiadó, 2008, ISBN 978-3-939337-57-7)

Lapis Károly

az MTA rendes tagja
 

Megjelenőben
az akadémiai nagyszótár

Alig jelent meg A magyar nyelv nagyszótárának első két kötete 2006-ban, már a következő évben a Kiváló magyar szótár-díjjal tüntették ki. Megszolgált lexikográfiai elismerés volt! De nem emiatt egyedi ez a familiáris köznyelven csak Nagyszótár-ként emlegetett mű. Története, hányatott sorsa és sajátos jellege teszi azzá a magyar szótárirodalomban. Miért akadémiai és miért nagy ez a szótár? Teleki Józsefnek, a Magyar Tudós Társaság (Akadémiánk elődje) első elnökének 1811-ben írt, s egy 1817-es pályázatra benyújtott Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítési módja c. tanulmánya volt a közvetlen előzménye annak az 1834-ben a Tudós Társaság tagjai számára készített, akadémiai tekintéllyel felruházott szótári tervnek, amely célul tűzte ki, hogy a készítendő szótár töltsön be több szerepkört is: legyen értelmező, történeti, etimológiai, szak- és tájnyelvi szótár is. S azért is, mert mindig az Akadémia égisze alatt volt, és ma is a hathatós akadémiai támogatásnak köszönhetően jutott a megjelentetés elkezdéséig. „Nagyság”-át koncepciója, a többi szótárhoz képest átfogó jellege (értelmező és történeti típusú egyidejűleg), s ebből is következő, 18 nagy kötetre tervezett terjedelme adja (a kb. 100–110 ezer címszót feldolgozó szótár szócikkeiben jelentésenként példamondatok is vannak/lesznek illusztrációként).

Két nagyobb terjedelmű, akadémiai kez­deményezésű és kiadású részleges előzménye van: a Czuczor–Fogarasi-féle 6 kötetes A ma­gyar nyelv szótára (1862–1874) és az Országh-szerkesztette s neves munkaközösség készítette 7 kötetes A magyar nyelv értelmező szótára (1959–1962). Ám míg e két előzmény leíró értelmező szótár, a Nagyszótár történeti is.

Gerstner Károly történeti áttekintéséből (in: Ittzés 2006 I, 10–17) kiderül, milyen szoros az összefüggés a társadalom története és az efféle nagy szótári vállalkozások sorsa között. A reformkorban magától értődő volt a honi nyelv vizsgálatával, fejlesztésével kapcsolatban nagy terveket szőni és megvalósítani, az ismétlődő sanyarú körülmények (1849, két világháború és következményeik) után azonban csak 1976-ban hangzott el az Akadémián, hogy „A nagyszótár […] nem lehet csak a Nyelvtudományi Intézet ügye, sőt még csak a hazai nyelvtudományé sem; hanem […] összakadémiai ügy” (Imre Samu akadémikust idézi Gerstner i. m. 13). A kezdeti eufória, amely a tökéletességre és teljességre törekvést tűzte zászlajára, fokozatosan átadta helyét a realista megközelítésnek. Tökéletes és teljes nagyszótár ugyanis nemcsak hogy nincs, de nem is lehet. Megvalósíthatatlan feladat volna ugyanis bármely élő nyelv szinkrón szókészletét összegyűjteni (a nyelvközösség úgyszólván minden tagját forrásnak kellene tekinteni, s a szinkrón adatfelvétel nem húzódhatna évtizedekig), s ehhez kevés volna nemcsak az idő, de a szakmai gyűjtő-feldolgozó kapacitás is. Súlyos akadályozó tényező volna a szókészlet állandó változása, valamint nagyfokú tagoltsága (térben, időben, társadalmi rétegek, ill. egyének szerint is). A viszonylagos teljességre törekvés szándéka – helyesebben talán reménye? – sokáig élt. Egy 1994-es előadásban még arról volt szó, hogy a Nagyszótár több mint négy és fél évszázad magyar irodalmi és köznyelvének a szókincsét bemutató, 200–250 ezer körüli címszót tartalmazó, nagyméretű szótár lesz (Kiss Lajos 1994: 412). A magyar nyelv becslések szerint hozzávetőlegesen 1 millió szót tartalmaz, ehhez képest az a 100–110 ezer szócikk, amelyet a mai tervek szerint az akadémiai nagyszótár tartalmaz majd, ettől messze elmarad, de elmarad a Kiss Lajostól említett mennyiségtől is. A mi finanszírozható? kérdésre adott válasz a szótár megvalósításának egyetlen lehetőségét sajnos a további szűkítésben találta meg. Kérdés, milyen elvek szerint történt ez. A korlátozás a szavak előfordulását meghatározó mindegyik alaptényező (idő: a magyar írásbeliség kezdetétől vagy sem, tér: a magyar nyelvterület egészéről vagy sem, társadalmi aspektus: az összes csoport-, réteg- és szaknyelvből vagy sem) tekintetében érvényesült. A szótár ugyanis egyrészt csak az 1772-től 2000-ig terjedő időszaknak, másrészt elsősorban az írott köz­nyelv szókészletének meghatározott (tudniillik szépirodalmi, tudományos ismeretterjesztő és publicisztikai művekből vett) elemeit tartalmazza. Korpusza két nagy, eltérő technikával (hagyományos cédulázással és számítógépes rögzítéssel) készült anyagból áll. Egyrészt abból a 6 milliós archivális cédulaanyagból, amelyet az elődök a XIX. század végétől az 1960-as évek elejéig gyűjtöttek össze. Másrészt az 1980-as évek közepén életre hívott elektronikus Magyar történeti szövegtár adataiból, amely kb. 27 millió szövegszavas adatbázis, s amely 2 500 szerző hozzávetőlegesen 22 ezer szövegrészletét tartalmazza. Ez az elektronikus korpusz hozzáférhető a világhálón: http://www.nytud.hu/hhhc/
A szótár elsődlegesen tehát köznyelvi (közmagyar vagy összmagyar) szavakat tartalmaz. De: „Mértéktartással és körültekintően reprezentálja az egyes szaktudományok, a nyelvjárások, a réteg- és csoportnyelvek sajátos szókincsét […] Fontosnak tartottuk, hogy a megváltozott életmód és a rohamos gyorsasággal átalakuló technikai civilizáció új szókincse is megjelenjen a szótárban, így a hírközléssel, a számítástechnikával, az üzleti élettel, a sport- és szabadidős tevékenységekkel stb. kapcsolatos szavak sokasága” (Csengery Kinga in: I, 18).

Ami a regionális szavakat illeti: csak nyelvjárásinak minősített szavakkal találkozunk. Ez a minősítés azonban két szócsoportot is jelöl: a szűkebb területen élő tájszavakat és a nyelvterület nagy részén ismert népnyelvi szavakat egyaránt. A Nagyszótár készítői nem vállalkoztak, mert nem vállalkozhattak pontos elkülönítésükre, hiszen a regionális szókészlet főként korábbi feldolgozottsága ezt nem teszi lehetővé, illetőleg az írott köznyelv kodifikálása előtt számos esetben nem lehetett tudni, mi köznyelvi s mi regionális a szókészletben. A szakszavak hovatartozását könnyebb volt megállapítani. Ezek megjelenítése művelődéstörténeti szempontból különösen fontos.

A szócikkek nagy részét korabeli szövegrészletek alkotják, nem pedig a jelentésmegadások és különféle, a szófajra, a ragozási típusra, a használati gyakoriságra és a szóhasználatra vonatkozó minősítések, illetőleg a bibliográfiai hivatkozások. Ezért joggal tekinthető a Nagyszótár speciális magyar nyelvi történeti szöveggyűjteménynek is, olyan hatalmas nyelvi adatbázisnak, amely anyanyelvi és művelődéstörténeti tekintetben is nemcsak nyelvészek és irodalomtörténészek számára kitűnő tájékozódó és kutatási forrás.

A 1119 oldalas (!) I. kötet tartalmazza a segédleteket. Ebből 50 oldal általános tájékoztató a Nagyszótár történetéről, számítógépes vonatkozásairól, szerkesztési elveiről, szerkezetéről és használatának módjáról. A Ragozási táblázatok (797–1114) nyelvtani szempontból fontosak: a szócikkekben jelölve van, hogy a címszó melyik ragozási mintához tartozik, s a feloldást ebben a fejezetben találja meg az olvasó. Az apróbetűs forrásjegyzék lenyűgözően hatalmas (65–750). Bizonyos, hogy ha valaki csak belelapozgat ebbe a kötetbe, tisztelet ébred benne a szótár készítői iránt.
Az újkori magyar lexikográfiáról sok jót elmondhatunk. Elsősorban mégis azt, hogy a sok törleszteni valóból számosat sikerült törlesztenie, s lehetőségeihez képest nemzetközi mércével mérve is versenyképesen. Gondoljunk a szótárak tömegére, tematikai és lexikográfiai változatosságára, némelyik feltűnő kelendőségére. A szótári adósságtörlesztés legnagyobb és leglátványosabb vállalkozása kétségtelenül a Nagyszótár (lesz). Hiszen hovatovább két évszázados tervet, elhatározást valósít meg – ha nem is úgy, ahogy eleink elgondolták. Ám a késői törlesztésnek megvannak a maga előnyei: a modern technika és a korszerű lexikográfia a szótárírásnak, illetőleg a korpusz hozzáférhetővé tételének (papíron és elektronikus formában), nemkülönben a szótárhasználatnak korábban nem sejtett lehetőségeit biztosítja. Reméljük, nem szakad félbe a munka, a majd 230 esztendő kiválasztott magyar szavainak sokoldalú, korszerű lexikográfiai feldolgozása és közzététele, s nem marad torzóban a szótár. Reméljük, lesz elegendő szándék és lesz elegendő anyagi támogatás is. Annál is inkább, mert nagyszótár készítését a műveltnek mondott nemzetek általában nemcsak szakmai, hanem az illendőség, az önbecsülés kategóriájába sorolható kötelességüknek tartják. S az értelmiségi elit tagjainak nem kis része – függetlenül attól, melyik tudományt műveli – szívesen tudja otthoni könyvei között a nagyszótár köteteit. Különböző okokból: van, aki a szótár történeti távlata miatt. Van, aki azért, mert az szeretné megtudni, régies-e, ritka-e, választékos-e, nyelvjárási-e, műszaki-e, tudományos-e s mennyire gyakori használatú egy-egy szó. Van, aki a példamondatok olvasgatásával ízlelgeti anyanyelve két évszázaddal korábbi mondatfűzését. Sok olvasót bizonyára művelődéstörténeti érdeklődése visz a szótárhoz. S ne hagyjuk említetlenül a tanárokat, jogászokat, újságírókat, könyvtárosokat, s a hivatásos kommunikátorokat: nekik gyakorta forgatott, konzultált hasznos munkaeszköz lehet e szótár. (A nyelvészek persze „hivatalból” rengeteg vizsgálnivalót találnak benne.) Kiss Lajos összefoglaló szavai szerint a szótár „hitelesen tudja majd dokumentálni a magyar nép társadalmi és gazdasági életének, környezetével való kapcsolatának, nemzeti műveltségének, gondolkodásmódjának az alakulását és változását” (1989: 134).

A nagyszótár tehát többé-kevésbé közügy a civilizált s nyelvére figyelő társadalomban. Ezért mondhatjuk: az értelmiség, illetőleg részben a művelt nagyközönség remélhetőleg számos tagja használja majd a szótárt, s értékelni is fogja azt a teljesítményt, amelyet ez az adósságtörlesztés jelent – beleértve az Akadémia (okkal természetes kötelességként értelmezett) támogatását is. „Az biztos, jobb korokban – ha voltak volna, s tán lennének ilyenek – a Nemzet, kivált a magyar, tejben-vajban fürösztené egy Nagyszótár készítőit, úgyszólván menekülniük kéne a gyöngéden zaklató telefonjaitól. Szabályosan kurizálna a Nyelvtudományi Intézet munkatársainak a Nemzet, kérdené alázattal, hogy ugyan miben állhatna rendelkezésre, nem volna-e szükség, már bocsánat, egy kis pénzre” (Parti Nagy Lajos: Élet és irodalom. 2007. május 18. 27). (Ittzés Nóra (főszerkesztő): A magyar nyelv nagyszótára. I, Segédletek. II, A–Azsúroz. Bp.: MTA Nyelvtudományi Intézete. 2006.)

Kiss Jenő

az MTA rendes tagja, ELTE

IRODALOM

B. Lőrinczy Éva – Gerstner Károly (1998): Lehet-e végre a magyar nyelvnek nagyszótára? Magyar Tudomány 1998/3: 261–271.

Csengery Kinga – Ittzés Nóra szerk. (2002): Mutatványok az Akadémiai nagyszótárból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.

Elekfi László (1997): Nagyszótári tervek és lehetőségek. Magyar Nyelv 93: 183–198, 296–311.

Gerstner Károly (2000): Cédulák és fájlok – A magyar akadémiai nagyszótár alapjairól. In:

Kiefer Ferenc és Gósy Mária szerk., Helyzetkép a magyar nyelvtudományról. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet. 35–43.

Ittzés Nóra főszerkesztő (2006): A magyar nyelv nagyszótára I. Segédletek. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.

Kiss Lajos – Pajzs Júlia (1989): A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótára (1533–1990). Magyar Nyelv 85: 129–136.

Kiss Lajos (1994): Nyelvtörténeti szótáraink típusai. Magyar Nyelv 90: 392–412.
 

Földközelben a világűr

Mire elég másfél óra? Nagyjából ennyi egy játékfilm vetítési ideje − a néző számára másfél óra szórakozás, izgalom, kikapcsolódás vagy bosszankodás. Újabban ennyi idő telik el a repülőtéren a beszállókártya kézhez vételétől a repülőgép felszállásáig. De másfél óra arra is elegendő, hogy egy mesterséges hold egyszer körülkerülje a Földet − ami egyszerre mutatja, hogy mennyire kicsi a Föld és milyen nagy az ember.

Mégis az emberek többsége az űrkutatást, űrtevékenységet afféle úri passziónak tekinti, pénzkidobásnak, a legcsekélyebb eredmények nélkül. Ez a tévhit vélhetőleg a tömegtájékoztatás hiányosságára vagy egyoldalúságára vezethető vissza, amely abból a nézetből indul ki, hogy csak a szenzáció a lényeges, amilyen az ember Holdra szállása, az esetleges marsi élet felkutatása. A nem látványos, vagy bizonyos háttérismeretet igénylő eredményekre kár is szót vesztegetni e hozzáállás szerint. Vezető politikusok között is akad, aki nyíltan úgy fogalmazott, hogy egy olyan kis országnak, mint Magyarország, nem is szabad pénzt áldoznia űrkutatással, űrtevékenységgel kapcsolatos kiadásokra. Ez a szemlélet veszélyes, egyszersmind nagy műveltségbeli hiányosságra vall. Az űrkorszak fél évszázada megmutatta, hogy a szerteágazó űrtevékenységet még a legnagyobb államok sem végezhetik egymagukban, szükség van széleskörű nemzetközi együttműködésre.

Fontos feladat az emberek meggyőzése arról, hogy a 21. századi élet el sem képzelhető az űrkutatás és az azzal kapcsolatos technika kizárásával. Ezen a téren a legújabb misszió A Természet Világa ismeretterjesztő folyóirat Földközelben a világűr című különszáma. A Magyar Örökség-díjjal kitüntetett és immár 140. évfolyamába lépett folyóirat korábban megjelent különszámainak többsége tematikus cikkgyűjtemény. Elvétve azonban kismonográfia is színesíti a palettát − ilyen volt Simonyi Károlynak a Magyarországi fizika kultúrtörténete című összeállítása.

Jellegét tekintve a Földközelben a világűr is kismonográfia, melyben a bevezető tanulmányt követően a cikkekké tördelt fejezeteket Frey Sándor írta. A civilben csillagászati kutatásokkal foglalkozó szerző a tudománynépszerűsítés elkötelezettje is: az Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu) szerkesztője és állandó szerzője.

Az összeállítás bevezetőjében Pap László akadémikus, az Űrkutatási Tudományos Ta­nács elnöke röviden összefoglalja a magyarok eddigi közreműködését a űrkutatásban. Ezt követően az űrkutatás és űrtevékenység gazdasági szerepéről, felhasználásáról, vagyis gazdasági hasznáról olvashatunk. Külön-külön cikk foglalkozik a meteorológiai, környezet- és egészségvédelmi, katasztrófavédelmi, mezőgazdasági, helymeghatározási, honvédelmi, távközlési és alkalmazott kutatási vonatkozásokkal, valamint az űrtechnika mindennapi életünkbe épülésével. Az alábbiakban az egyes területek bemutatása során említett eredmények között tallózunk.

Két-három évtizede még állandó élcelődés témája volt az időjárás-előrejelzés megbízhatatlansága. A meteorológiai mesterséges holdakkal a teljes földfelszín, illetve a légkör egyes rétegeinek fizikai állapotát is nyomon lehet követni, és a hőmérséklet, légnyomás, szélsebesség, páratartalom térbeli és időbeli változásai alapján nagy teljesítményű számítógépekkel most már a több napos előrejelzések pontossága is lényegesen javult, még a bonyolult domborzattal körülvett Kárpát medencére vonatkozóan is.

A légkör állapotának megfigyeléséhez tartozik a déli sarkvidék fölött kialakult ózonlyuk műholdas monitorozása is. A meteorológiai méréseknek itt környezetvédelmi vetületük is van. Az ózonlyuk létrejöttéért és növekedéséért az üvegházhatású gázok felelősek, amelyek légköri koncentrációját távérzékelő műholdak műszereivel mérik. De az 1986-os csernobili atomerőmű-katasztrófát is azonnal észlelték odafentről, így az eseményt nem lehetett letagadni, sem szépítgetni. Napjainkban pedig az illegális tengeri halászatot próbálják visszaszorítani az orvhalászok hajóinak műholdas bemérésével. Hogy ne csak egzotikus példa szerepeljen a jelenből: a pollenallergiától szenvedő több millió magyar műholdfelvételek alapján pontosan tájékozódhat, hogy az adott időben milyen a környezetének parlagfű-borítottsága. Milyen kár, hogy a parlagfű irtására még nincs műholdas módszer!

A környezet folyamatos nyomon követése teszi lehetővé a műholdas katasztrófavédelmet, egyebek között a nehezen megközelíthető területeken pusztító erdőtüzek helyének pontos meghatározását, a tengerfelszínen úszó olajfoltok méretének megállapítását, jégtáblák vonulásának követését, földrengések pusztításainak azonnali felmérését, árvizek előrejelzését stb. Itt lényeges, hogy a műholdas adatgyűjtés elősegíti a katasztrófa gyors elhárítását, esetenként pedig a megelőzését is.

A műholdas helymeghatározás azon kevés tevékenység egyike, amelynél a szolgáltatást igénybe vevő eleve tisztában van azzal, hogy vevőkészüléke mesterséges holdakkal tartja a kapcsolatot. Az azonban már kevésbé köztudott, hogy a műholdas globális navigáció nem azonos a GPS-sel, léteznek más rendszerek is. Európa éppen most fáradozik saját műholdas globális navigációs rendszerének kiépítésén.

A műholdas televíziózás életünk részévé vált, de a műholdas távközlésnek is sok más szegmense van: a lottószelvény elektronikus feladásától kezdve az interkontinentális távbeszélő-kapcsolaton át a műholdas mentőrendszerekig. Az 1982 óta működő, eredetileg szovjet–amerikai KOSZPASZ-SARSAT műholdas mentőrendszer mára már öt ország együttműködésévé vált, és segítségével eddig húszezernél is több emberéletet sikerült megmenteni.

Az alkalmazott kutatások közül az anyagtudományi és űrorvos-tudományi eredmények bemutatását emeli ki a recenzens, a beépülő űrtechnológiai vívmányok közül pedig ízelítőként a lenyelhető hőmérőt és az űrállomásokhoz kidolgozott víztisztító technológia földi alkalmazását.
Az érdekes és információgazdag szöveget színes ábraanyag szemlélteti − a színes jelző eredeti értelmében. A 48 oldalnyi belív minden lapja legalább egy színes képet tartalmaz, így ez a különszám a Természet Világa első teljesen színes kiadványa. Efeletti örömünkben azonban nem felejthetjük el, hogy a színes megjelenés állandóvá tétele nem a lap készítőinek szándékán, hanem csakis az anyagiakon múlik.

A különszámban felvonultatott információk segítségével bárki meggyőződhet arról, hogy az űrtevékenység egyáltalán nem fölösleges „luxus”, és nem is csupán a nagyhatalmak számára elérhető vívmány. És amíg egy alacsony pályán keringő műhold egyszer körbekerüli a Földet, a cikkeket is végig lehet olvasni. A műhold persze kering tovább − hasonlóképpen az egyes cikkekhez, képekhez is vissza-vissza lehet térni az alaposabb befogadás érdekében. Ráadásul az igényes tartalmú és kivitelű, hasznos és tanulságos időtöltést kínáló kiadvány olcsóbban megvehető, mint egy mozijegy. (Földközelben a világűr, a Természet Világa különszáma, 2008, 48 o.)

Szabados László

csillagász