Tisztelt Olvasó!

A kutatók utánpótlásával – fiatal tudósokkal foglalkozó melléklet 21. számában Csépe Valériának, az MTA főtitkárhelyettesének gondolatébresztő írását közöljük a nők helyzetéről a tudományos kutatók között. A tanulmány elemzi a nők tudományos karrierjét gátló tényezőket, és javaslatokat fogalmaz meg változtatásukra. Kérjük, ha a nők tudományban betöltött helyzetével vagy az ifjú kutatókkal kapcsolatos témában bármilyen megjegyzése vagy javaslata lenne, keresse meg a melléklet szerkesztőjét, Csermely Pétert a csermely puskin . sote . hu email címen .

Csermely Péter

az MTA doktora,

Semmelweis Egyetem, Orvosi Vegytani Intézet

A kutatónők számát tekintve Magyarország nem marad el az EU országaitól. Az elemzők (pl. WIRDEM) szerint ez nem csak pozitív mutató. Az elemzők szerint a posztszocialista országokban, így Magyarországon is ez a magas arány részben annak köszönhető, hogy a közalkalmazotti fizetések a kutatói pálya presztízsét kikezdték, s ennek következtében nőtt a nők létszáma a kutatásban, lett kiegyenlített a férfi-nő arány. Ma azonban a K+F területen már látszanak a jelei annak, hogy a vállalkozói szférában emelkednek a fizetések. Ennek várható hatásaként sokan azt jósolják, hogy a K+F területéről kiszorulnak majd a nők. Egyelőre ennek még látványos jelei nem láthatók, de érdemes lehet rá felkészülni. Igaz viszont, hogy bármely szektorról legyen szó, a vezető pozíciót betöltő kutatónők aránya igen alacsony. Míg a diploma megszerzésekor a nők aránya 50 % feletti, a kutatás és felsőoktatás vezetői pozícióiban évek óta 12 % körül mozog.

Magyarországon a kutatásban foglalkoztatott nők helyzete meglehetősen vegyes képet mutat. A tudományos fokozatok tekintetében már a PhD szinten is van eltérés (a nők aránya átlagosan 37 %), holott az egyetemen, sőt még a doktori iskolákban sincs a nemek száma szerint jelentős eltérés (kivételt csupán néhány szakterület jelent). Az igazán robusztus eltérés az MTA doktora fokozatot szerzettek esetében figyelhető meg, a nők aránya az úgynevezett „nagydoktori” teljes létszámra (tudomány doktora és MTA doktora) viszonyítva a 2008. május 31-i állapotnak megfelelően 13,5 %. Ettől azonban jelentősen eltér a 2000 után MTA doktora fokozatot szerzettek körében a nők aránya, itt ugyanis, amint az 1. ábra mutatja, a nők aránya jelentősebb, már 18 %, szemben a 2000 előtt fokozatot szerzettek 11 %-ával.

A második ábrán az is jól látható, hogy az adott évi teljes létszámra vonatkoztatva ez az arány 2000 és 2008 között fokozatosan javult, mégpedig olyan szigorodó körülmények között, amelyben a benyújtott pályázatok nem kis hányada sikertelen, azaz a tudományos osztályok bizottságaiban erősödő minőségi szempontok érvényesülnek. Az ábrán természetesen az is jól látható, hogy a gyakran hangoztatott vélemény, miszerint katasztrofális tempóban nő az akadémiai doktorok száma, nem felel meg az adatoknak. Nyolc év alatt (2000 és 2007 között) 325 fővel, azaz átlag évi 40 fővel nőtt a létszám.

Az MTA tagjai a tudomány doktora, illetve MTA doktora fokozattal rendelkezők közül jelölhetők, illetve választhatók. Figyelembe véve tehát azt, hogy a szükséges fokozattal rendelkezők között jóval magasabb a férfiak aránya, könnyen belátható, hogy az MTA levelező és rendes tagjai között is több férfinak kellene lennie. A probléma „csupán” annyi, hogy a nagydoktorok, tehát a jelölhetők és választhatók számára vetítve a férfiak aránya 14 %, a nőké pedig 6 %, azaz a létszámában kisebb csoportból kisebb számban is választanak. Bár a 2007. év az akadémiai tagválasztás szempontjából kivételes, hiszen soha ennyi nőt még nem választottak az akadémikusok tagjaik sorába, a választásnak ezt az arányát követve lassú változás várható. Valójában azonban nem ez a szint, ahol áttörésnek kell lennie, hanem a jelölhetők arányának kellene változnia. Ehhez azt kell megnézni, hogy hol, a pálya milyen szakaszában akadnak el a nők a tudományos előmenetelben. Melyek azok a tényezők, amelyek az egyéni döntést befolyásolhatják, s melyek azok, amelyek a kutatói közösség karrier-visz-szafogó tulajdonságaiból következhetnek.

Karriergátak a nők kutatói pályáján

Szinte alig van olyan tanulmány, amely ne térne ki arra a szerepdilemmára, amely a család és a pálya kettős terheiből következik, s amely sokszor választási kényszert is jelent, alapvetően meghatározva a nők előbbrejutását. A kutatói pályán a fokozatszerzés és ebből következően a későbbi vezetővé válás esélyeit csökkenti a kutatói munka és a gyerekvállalás ütközése. A „kutatói munka összeegyeztethető a gyerekvállalással” kihívásnak azok tudnak megfelelni, ahol az egyéni vállalás és a családi segítség ötvöződik. A szülőképes korú nők vagy a doktori képzés vagy a disszertáció elkészítésének időszakában vállalnak gyereket, többségük nem tud mindkét feladatnak megfelelni. Sem a jelenlegi ösztöndíj, sem az azt követően várható segédmunkatársi vagy tanársegédi fizetés nem teszi lehetővé, hogy megfizetendő segítséget igénybe vegyenek. A kutatómunka családi segítség esetén is kifejezett egyéni erőfeszítést igényel, a legtöbb család nem engedheti meg magának, hogy az anya részmunkaidőben dolgozzék. Számos kutatóhely, legyen egyetemi, akadémiai vagy más, nem veszi szívesen a korlátozott jelenlétet és az idői határok közé szorított kutatómunkát. Az már csupán plusz nehezítő körülmény, hogy az otthoni munkához szükséges infrastruktúra (pl. ADSL) anyagi vonzata kevés közalkalmazottként foglalkoztatott kutató számára vállalható.

A gyermeket vállaló nőket a PhD-fokozat megszerzésében akkor lehet hathatósan segíteni, ha előbb felmérjük, mi az az intézményes vagy a disszertációját készítő kismama által pályázható segítség, amely a kutatói munkára fordítható időt növeli. A már fokozattal rendelkező kisgyermekes kutatónők számára is nélkülözhetetlen az a segítség, amit a részmunkaidő vagy az otthoni munkavégzés feltételeinek megteremtése jelenthet. Ugyancsak ebbe a körbe, bár másként megoldandó kérdésként tartozik a megfelelő színvonalú gyermekintézmények és a családbarát munkahelyek kialakítása. Ezek változása nélkül a kisgyermekes kutatónők szakmai felemelkedése változatlanul lassú marad, megfelelő teljesítmény és fokozatok megszerzése is az egyén és a család vállalásának függvénye. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy erre később sem, sőt sokszor egyáltalán nem kerül sor.

Megvizsgálandó például, hogy mindazon a kutatók számára kiírt pályázatok esetén, amelyek életkorhoz, a diplomaszerzés vagy fokozatszerzés idejéhez kötik a részvételt, miként lehet a pályázati korhatárt a gyermekes nőknél (esetleg azoknál a férfiaknál is, akik gyermekgondozási szabadságon vannak, vagy voltak) meghosszabbítani. Lehet-e például a gyermeket vállaló kutatónő néhány (például gyermekenként két) évvel tovább „fiatal”, azaz sérti-e bárki érdekeit, ha eltér az életkori határ. Érdemes megvizsgálni tehát, hogy a karriertámogató intézkedések közül miként vezethető be úgy minél több, hogy az ne vezessen a másik nem hátrányához. A nők elakadása a kutatói pályán azonban nem csupán olyan okokra vezethető vissza, amelyek a fentebb felsorolt külső faktorok következményei. A belső, azaz a kutatónő attitűdjében, döntési preferenciáiban keresendő okok közé sorolható a szociológusok igen szemléletes szakkifejezésével jelölt üvegplafon hatás és az esélytudatosság hiánya. Míg az előbbi szinte minden országban megfigyelhetően befolyásolja az adott pozíció elfogadásáról hozott döntést, az utóbbi a posztszocialista országokban különösen kifejezett. Az üvegplafon hatás lényege, hogy a nők minden pozícióra vonatkozó döntésüknél azt mérlegelik, hogy az ebből következő kötelezettségek miként befolyásolhatják a családot, a férfiakénál lényegesen magasabb óraszámban végzett otthoni munkát miként tudják a karrierrel járó feladatokkal összeegyeztetni. A nők tehát, különösen, ha kicsi gyerekük van, nem vállalnak el egy magasabb pozíciót, jóllehet pontosan látják a kihívást, de a család miatt nem merik vállalni.

A fentebb említett 2008-as EU-jelentés hosszan foglalkozik azzal, hogy a posztszocialista országokban milyen alacsony a K+F-szektorban dolgozó nők esélytudatossága. A jelentés készítői például több mutató mentén Németországot hasonlították össze a posztszocialista tagállamokkal. Hasonlóság mutatkozott abban, hogy valamennyi országban a kutatásban tradicionálisan hierarchikus, férfiközpontú rendszerek működnek, a döntéshozó testületekben férfitöbbség van, a magas beosztásúak többsége férfi, a férfiak pályája töretlen és gyors, nincs valódi támogató rendszer, a kutatónők speciális problémáira nem fókuszálnak.

A legjellemzőbb eltérést a nők esélytudatosságában találták. A kutatónők egy része irtózik attól, hogy megemlítse, illetve tegyen azért, hogy a kutatónők helyzete, karrieresélyei javuljanak. Sokan feminizmus bélyegétől rettegnek, mások viszont valóban vélt vagy valós sérelmeiket szeretnék egy ilyen köntösbe bújtatni. A kutatónők teljesítményét, karrieresélyeit segítő egészséges törekvések egyik ismérve, hogy nem valakik ellen szólnak, hanem valakikért, nevezetesen a nőkért. Nem jogtalan előnyöket szeretnének, hanem intézményes segítséget ahhoz, hogy a nők megszerzett tudásukat hasznosíthassák, és a családról se kelljen lemondaniuk. Ez nem csak a kutatónők pszichológiai jóllétét (wellbeing) szolgálja, hanem megfelelő módszerekkel társadalmi haszna is mérhető. Valamennyi korszerű fejlődéspszichológiai kutatás azt mutatja, hogy a gyerekek intellektuális fejlődése, iskolai előmenetele, felnőttkori beválása legszorosabban az anya iskolázottságával korrelál. Nehéz tehát elfogadni, hogy egy ország hajlandó arról lemondani, hogy a magasan képzett nők gyermeket vállaljanak. Az MTA-n hamarosan megalakuló, a kutatónők helyzetét elemző, s a hazai és EU-kutatások alapján ajánlásokat kidolgozó munkacsoport olyanokból áll majd, akik kiemelkedő teljesítményűek, maguk is anyák és nagymamák, akik a család és munka nyomásában érintettként és vezetőként is ismerik a kutatónők sürgősen kezelendő problémáit.

Adatok a magyar kutatónőkről

Az egyes tudományterületeken dolgozó kutatók nemek szerinti eloszlásáról nagyon hiányos adatok állnak rendelkezésre, az EU-ban és Magyarországon is. Mégis elmondható néhány korábbi statisztika alapján, hogy a magyar tendenciák hasonlóak más országokéhoz: a nők aránya a legmagasabb bölcsészettudományokban, ezt az orvostudomány, a társadalom- és az agrártudományok követik. A műszaki tudományok területén a legalacsonyabb a kutatónők aránya. A különbségek okainak feltárása részletes, módszereiben tudományosan alapozott munkát igényel. Mégis megkockáztatom, hogy ott tudnak a nők a kutatásban a ma még nem működő, illetve nem elég hatékony támogatórendszer ellenére a leginkább megmaradni, ahol egyszemélyes kutatások végezhetők, nincs a kutatómunka jelentős mértékben laboratóriumhoz, terephez kötve. Ezeknek az egyszemélyes kutatásoknak a kora azonban nagyon sok diszciplínában egyre inkább lejár, a K+F átalakuló finanszírozási rendszere pedig biztosan nem ebben az irányban mozdul el. A nők helyzete tehát akkor javul, ha számosan jelen lehetnek a kutatásban, és teljesítményüket, az élvonalba történő bejutásukat segíti a társadalmi környezet és mindenek előtt a környezet. A család különleges segítsége eddig is adott volt, legalábbis a sikeres kutatónőknél. A hazai helyzetre vonatkozóan álljon itt egy idézet a Women in Science Debate projekt összefoglalójából (Palasik – Papp, 2007, 4–5.): „A kutatások azt is igazolták, hogy a diplomás nők karrierépítése jóval lassúbb, mint a diplomás férfiaké. Még ehhez képest is nehezebb helyzetben vannak a nők, ha a tudományos kutatást választják hivatásul. 2005-ben Magyarországon 31 407 kutatót regisztráltak a költségvetési intézményekhez és a vállalkozói szektorhoz tartozó kutatóintézetekben, valamint az egyetemeken. Együttesen 34,2 %-uk volt nő. A költségvetési intézményekben foglalkoztatnak legnagyobb arányban nőket a kutatók-fejlesztők között, ugyanakkor a létszámuk ebben a szektorban nem sokban különbözik a vállalkozói szektorban dolgozó kutatókétól, míg a felsőoktatásban, ahol összesen és a nőket tekintve is háromszor annyi kutató dolgozik, a nők aránya már némileg alacsonyabb. Ugyanakkor a felsőoktatás alkalmazza a legnagyobb arányban (és számban) a nőket segéd- és egyéb személyzeti pozícióban.” … „2005-ben Magyarországon a magánszektor kutatóhelyei költötték a legtöbbet K+F-re, ugyanakkor ebben a szférában a legalacsonyabb a nők aránya. Ugyanakkor az egy kutatóra jutó ráfordítás és a női kutatók arányának összehasonlítása alapján azt mondhatjuk, Magyarországon nem minden tudományterületre igaz, hogy ott a legalacsonyabb az egy kutatóra jutó ráfordítás, ahol a legmagasabb a nők aránya.” A tanulmány megállapításai egybecsengenek a 2008-as EU-jelentéssel, és még sok más hazai tanulmány megállapításaival. Elérkezett az ideje, hogy ezeket együtt, összefogva elemezzük, és a megszívlelhető, különösebb anyagi ráfordítást nem igénylő intézkedéseket valósítsunk meg. Enélkül nem fog az az arány változni, amely évek óta stagnál, amint az 1. táblázatban jól látható.

A Palasik Mária–Papp Eszter-tanulmány számos hasznos megállapítása mellett arra is felhívja a figyelmet, hogy egy adott csoport helyzetének értékelése és a változások elindításához szükséges lépések kidolgozása tudományosan megalapozott elemzést és hatástanulmányt igényel. Meglepő lehet, de pont a tudomány területén dolgozó nők helyzetével foglalkozó döntéshozók feledkeznek meg arról, hogy ezeknek az elemzéseknek is az érintett tudományterületek feltételeinek megfelelő adatfelvétel és elemzés szabályainak kell megfelelniük. Így derülhet ki például, hogy a nők tudományterületi foglalkoztatottságára vonatkozó vélemények nem állják meg a helyüket. Az említett tanulmány szerint kimutatható, hogy „szektorok szerint vizsgálva nem érvényesülnek bizonyos általánosnak tekintett törvényszerűségek, például az, hogy mindig a bölcsészettudományban a legmagasabb a nők aránya és az ipari kutatásban a legalacsonyabb.”

A jövő

A tanulmány végén szeretném meggyőzni a kétkedőket arról, hogy a kutatónők helyzete, szakmai előmenetele nem valamiféle női, hanem össztársadalmi kérdés. Ehhez ismét a Palasik–Papp-tanulmányból idézek (29. oldal): „A jövőre vonatkozóan nagyon súlyos problémára szeretnénk felhívni a figyelmet. Ez pedig, hogy alapvetően megváltoztak a diplomások családalapítási szokásai is. Míg 1980-ban a 85 %-uk családban élt (a népességen belül családban élők aránya 86 % volt), 1990-ben annak ellenére, hogy számuk tíz év alatt több mint 200 ezer fővel nőtt, csupán 39 %-uk élt családban (a népességen belül családban élők aránya 83 % volt). Ez természetesen azt is jelenti, hogy a diplomások rétege fiatalodik, a családalapítást pedig későbbre halasztja. A családban élő diplomás férfiak 79 %-a házas, a nőknek 64 %-a férjezett. A diplomás nők 34,5 %-a gyermektelen. De még a házasságban élő diplomás nők 11 %-a is gyermektelen, az egygyermekesek aránya pedig 29 %. A gyermeküket egyedül nevelő diplomás apák aránya 11 %, az anyáké 26 %; utóbbi lényegesen magasabb, mint az országos átlag, ami 19 % (KSH 1990, 1997, 1999, 1998). Ezek a puszta számok, de ha belegondolunk a számok mögött rejlő várható társadalmi folyamatokba, eléggé elrettentő képet kapunk. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor az elkövetkező évtizedekben a diplomások még kisebb hányada fog családban élni, a családban élők között is még kevesebben vállalnak gyermeket, mint eddig, tovább nő a rétegben az elváltak aránya.”

A kutatónők helyzetével foglalkozni nem divatkérdés és rosszízű feminizmus. Azok, akik így gondolkoznak, az életük valamely szakaszában (például apaként, nagyapaként) rájönnek, hogy a szakmájukkal elégedett, kiegyensúlyozott családot szolgáló diplomás nők a jövő alakulásának fontos szereplői.

Irodalom

Palasik Mária – Papp Eszter (2007): Nők a tudományban – Áttekintés Magyarországról. A Cseh Köztársaság Tudományos Akadémiájának Szociológiai Intézete, Prága

Mapping the Maze: Getting More Women to the Top in Research (2008) EU-jelentés a nők helyzetéről.

Csépe Valéria

az MTA levelező tagja, főtitkárhelyettese

csepe office . mta . hu

1. ábra • A nők aránya a legmagasabb akadémiai tudományos fokozatot szerzettek között (2008. május 31-i állapot)

2. ábra • Az akadémiai doktorok adott évi teljes létszámán belül a férfiak és nők arányának változása 2000 és 2007 decembere között

1. táblázat • A nők számának és arányának változása a kutatók-fejlesztők között

1990 és 2005 között (Palasik – Papp, 2007, a szerzők engedélyével)

¹ A tanulmány az Esélyegyenlőség a kutatásban című konferencián, 2008. június 23-án elhangzott Szülni vagy kutatni? – Valóban ez itt a kérdés című előadás alapján készült.