Magyar Tudomány, 2008/07 799. o.

Tanulmány

Észrevételek és javaslatok az Akadémia szervezetének és működésének reformjával kapcsolatban¹

Szentes Tamás

az MTA rendes tagja

tamas . szentes uni-corvinus . hu

A Magyar Tudományos Akadémia nemzetünk egyik legjelentősebb kulturális öröksége, a 19. századi reformkor egyik legnagyobb alkotása. Közel két évszázados fennállása alatt nemcsak átvészelte a legkülönfélébb politikai rezsimek, sőt idegen hatalmak uralmát, hanem mindvégig megőrizte tekintélyét és viszonylagos függetlenségét is, és minden más közintézménynél jobban ellenállt a felülről és kívülről jövő beavatkozásokkal szemben, miközben tagjai kimutatható (ha pontosan nem is mérhető) jelentős hozzájárulással gyarapították az ország gazdaságát, kultúráját és nemzetközi tekintélyét. Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma is a legnagyobb tekintélynek örvendő intézmény hazánkban. És bizonyára az sem véletlen, hogy az Országgyűlés az MTA elnökének legutóbbi beszámolóját egyhangúlag, a megjelent 309 parlamenti képviselő „igen” szavazatával, tartózkodás és ellenszavazat nélkül fogadta el, hogy valamennyi párt kitűnőnek értékelte az MTA munkáját, és a vezérszónokok hangsúlyozták az Akadémia tudományos állásfoglalásainak és javaslatainak fontosságát az ország számára.

Mindezek ellenére az MTA-t, annak intézményeit, szervezetét, működését és megválasztott tagjait az elmúlt másfél évtizedben több kritika, megalapozatlan és indokolatlan támadás is érte a nyilvánosság előtt. Ezek nagyrészt tájékozatlanságból (olykor persze rosszindulatból és személyes indulatokból is) táplálkoztak, de némi indítékot leltek az érvényben lévő akadémiai törvénynek és alapszabálynak néhány módosításra, kiegészítésre vagy pontosításra szoruló és ezért vitákat kiváltó pontjai által is. Éppen ezért, és mert a médiában közzétett támadások (bármennyire is alaptalanok és könnyen cáfolhatók,² mindazonáltal) megtévesztő és félrevezető hatásúak lehetnek a közvélemény számára és a politikai döntéshozók körében is, szükségét érezzük annak, hogy állást foglaljunk az Akadémia reformjával, az akadémiai törvény és alapszabály módosításával kapcsolatos alapvető kérdésekben. Mégpedig úgy, hogy figyelembe vesszük Akadémiánk megalapításának eredeti célját, gazdag múltját és működésének az ország életében betöltött szerepét, valamint tagjainak tevékenységét és tudományos eredményességét is, nem utolsósorban pedig az ország és tudósai előtt álló mai feladatokat és kihívásokat is.

(1) Akadémiánk intézményi státusza, felelőssége, kötelezettségei és jogai

A Magyar Tudományos Akadémiát, hazánk 19. századi reformkorának egyik legjelentősebb intézményét alapítói, Széchenyi István kezdeményezésére, azzal a céllal hozták létre, hogy gondozója és ápolója legyen a hazai tudományok és a magyar nyelv fejlődésének. Amint azt az 1923-ban hozott törvény is leszögezte: „a Magyar Tudományos Akadémia – eltérően a többi európai hasonló intézettől – nem állami, nem fejedelmi, hanem nemzeti alapítás.” Az 1989-ben elfogadott új alapszabály is ezt erősítette meg: „Az Akadémia történetéből következően és funkciójánál fogva az egész nemzet, nem pedig egy adott kormányzat intézménye.” Az Akadémia korábbi alapszabályai rendre megállapították, hogy az MTA feladata az egész magyar tudományos életnek az elvi irányítása és a kutatómunka fő irányainak összehangolása, a tudományok alkotó műveléséről való gondoskodás, továbbá a tudományos kutatások szabadsága és a tudományos közélet tisztasága és demokratizmusa fölötti őrködés. Az 1989-ben megfogalmazott új alapszabály bevezetője utalt arra, hogy erősíteni kell az Akadémia érdekképviseleti, önkormányzati és köztestületi jellegét, felépítésének és működésének demokratizmusát. (Kónya, 1994) A még ma is érvényben lévő, 1994. évi XL. törvény szerint: „A Magyar Tudományos Akadémia önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület. Köztestületként a tudomány művelésével, támogatásával és képviseletével kapcsolatos közfeladatokat lát el.”

Mindebből, vagyis az alapítók eredeti szándékából és az Akadémia eddigi történelméből, alapszabályaiból és a vonatkozó törvényes rendelkezésekből is következik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia mint autonóm nemzeti intézményként működő köztestület ex definitione több olyan közfeladatot lát el, amelyekért az egész országnak, vagyis az azt képviselő Országgyűlésnek tartozik felelősséggel (nem pedig az egyes kormányzatoknak vagy minisztériumoknak). Ezek a közfeladatok, illetve kötelezettségek és a velük együtt járó jogok – megítélésünk szerint és az eddigi törvényi szabályozások, illetve alapszabályok vagy tervezetek figyelembevételével – a következők:

• Előmozdítani, serkenteni és támogatni a tudományok hazai művelését és eredményeinek az oktatásban és a gyakorlatban való felhasználását, valamint a tudományos könyv- és folyóirat-kiadást.

• Irányítani és fejleszteni a magyar tudományos közéletet, őrködni annak tisztaságán, etikusságán és demokratizmusán, a tudományos kutatás és véleménynyilvánítás szabadságán.

• Rendszeresen értékelni a hazai tudomány eredményeit a tudomány nemzetközi fejlődésének tükrében, és lebonyolítani a meghatározott követelmények következetes érvényesítésével a tudományos minősítési eljárásokat.

• Közreműködni, és kezdeményezően lépni fel a hazai tudománypolitika alakításában, együttműködve a mindenkori kormányzat illetékes vezető tisztségviselőivel, ill. bizottságaival a vonatkozó témakörökben, beleértve a tudományos kutatások pénzügyi támogatásával és általában a kutatási és fejlesztési kapacitások fejlesztésével, valamint a tudományos életpálya vonzó feltételeinek kialakításával kapcsolatos kérdéseket.

• Képviselni és védeni a tudományok hazai művelőinek, elsősorban az Akadémia tagjainak és doktorainak, valamint a kutatóintézetekben és egyetemi kutatócsoportokban dolgozó munkatársaknak, de általában minden, tudományos munkát végző kollégának is a szakmai tevékenységükkel és annak anyagi és erkölcsi megbecsülésével kapcsolatos érdekeit.

• Támogatni a határainkon kívül élő és ott tevékenykedő magyar kutatók tudományos tevékenységét.

• Ápolni és a tudományos terminológia terén fejleszteni a magyar nyelvet és nyelvi kultúrát.

• Az ország, illetve a nemzet életében és fejlődésében felvetődő fontos kérdésekben – különösen a törvényhozói, végrehajtói vagy bírói hatalom képviselőinek felkérésére, de anélkül is – szakmai véleményt, állásfoglalást fogalmazni meg, illetve tanácsot adni, vagyis a „nemzet tanácsadójának” funkcióját betölteni.

• Irányítani, fejleszteni saját kutatóintézeti hálózatát és az annak keretei között folyó tudományos munkát, gondoskodva annak összehangolásáról és az akadémiai intézetek és az egyetemek közötti együttműködésről.

• Közreműködni a felsőoktatási intézményekkel kötött megállapodások alapján az oktatás, különösen a doktorképzés fejlesztésében, színvonalának javításában és az egyetemeken folyó kutatások irányításában.

• Ápolni és fejleszteni a nemzetközi tudományos kapcsolatokat a hazai és a külföldi kutatók, illetve intézmények között, és képviselni a magyar tudományt a nemzetközi tudományos fórumokon.

E feladatainak megfelelő ellátása céljából az Akadémia saját maga alakíthatja belső szervezetét, annak osztály- és bizottsági struktúráját; saját kutatóintézeteket és más akadémiai intézményeket létesíthet, illetve tarthat fenn; együttműködési megállapodásokat köthet hazai és külföldi, illetve nemzetközi tudományos intézményekkel és társaságokkal; támogatást nyújthat tudományos kutatásokhoz, programokhoz, és pályázatokat írhat ki; díjakat, kitüntetéseket adhat tudományos eredmények elismeréseként. Mindezek mellett és magától értetődően maga határozza meg a törvényileg szabályozott létszámkeretek és a tudományos teljesítményre, elismert érdemekre vonatkozó szigorú követelmények figyelembevételével az akadémikus tagok megválasztásával kapcsolatos eljárást, valamint annak a tudományos minősítési eljárásnak a szabályait is, amely az „MTA doktora” cím adományozására vonatkozik.

A fentiekben felsorolt közfeladatoknak a teljesítésében az Akadémia mint autonóm köztestület önálló jogi személyként és közhasznú (nonprofit) szervezetként, illetve intézményként az önkormányzati elvek szerint működik, saját vagyonnal és költségvetéssel. Közfeladatainak ellátásához – saját bevételein kívül – állami támogatást kap, amelynek nagyságát a központi költségvetésben önálló fejezetként az Országgyűlés hagyja jóvá.

Megjegyzendő, hogy vannak, akik (bár nem támadó szándékkal, hanem inkább a reform érdekében) a Magyar Tudományos Akadémiát egyik-másik nyugati akadémiához hasonló, jelenlegi tevékenységének és hatáskörének nagyobb részétől, köztestületi tagságától, intézeteitől, sőt osztályaitól és bizottságaitól, valamint akadémiai doktoraitól is megfosztott testületté kívánják átalakítani. Vagyis a többnyire idős, tekintélyes akadémikusok afféle előkelő „klubjává” változtatnák át, amely nem foglalkozik országos, nemzeti ügyekkel, tudománypolitikával és kutatásszervezéssel, és nem játszik szerepet sem a tudományos minősítésben, sem a tudósutánpótlás nevelésében.

Egy ilyen javaslat azonban nemcsak azért utasítandó el, mert egyszerűen másolni kívánja az eltérő történelmi körülmények és mai viszonyok figyelmen kívül hagyása mellett, vagyis némiképp szolgai módon más országok mintáját, ami igencsak ellentétben áll Zrínyi Miklós híres mondatával, hogy ti. „egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. A szóban forgó javaslat ezen túlmenően azért is elvetendő, mert az MTA – miként arra a fentiekben hivatkoztunk is – már megalakulásakor is, vagyis neves létrehozója és első vezetői szándéka szerint is nemzeti feladatok ellátására volt hivatott, és eddigi történelme során az ajánlott nyugati példáktól eltérően nagyobb feladatkört és hatáskört vállalt, és töltött is be. A legutóbbi évtizedekben, különösen a rendszerváltást követő reformok óta és az érvényben lévő akadémiai törvénynek megfelelően az egész magyar tudományos élet gondozójaként, a „nemzet tanácsadójaként” és a tudományos tevékenységet folytatók igen széles közösségének érdekképviselőjeként is országos, illetve nemzeti funkciókat lát el, vagyis voltaképpen egy társadalmilag jelentősebb, felelősebb és fejlettebb intézménynek minősíthető, mint sok más külföldi társa.

(2) Az Akadémia mint köztestület

szervezete és működése

A Magyar Tudományos Akadémia – megalapítása céljának megfelelően és fejlődéstörténete során, különösen pedig a rendszerváltást követő reformja eredményeként – ma olyan „tudós társaság” köztestületeként működik, amely akadémikus tagjain kívül az időről időre megválasztott doktorképviselőket és más köztestületi tagokat, valamint a szervezetéhez tartozó osztályok tudományos bizottságaiban közreműködő egyetemi és kutatóintézeti munkatársakat is magában foglalja, vagyis széles hálózatával a tudományos tevékenységet folytató értelmiségiek hatalmas közösségét öleli fel. Ezáltal nemcsak igen jelentős, a politikai pártoktól és azok mindennapos csatározásaitól független társadalmi erőt képvisel, hanem annak a szellemi tőkének a rendkívüli koncentrációját is megtestesíti, amely általában is, de hazánk esetében különösen, a társadalmi fejlődés legfőbb meghatározója. Akadémiánk szervezeti felépítése és működése ily módon – sok más külföldi akadémiáétól eltérően – lehetőséget teremt a hazai szellemi tőke célirányos mobilizálására és hatékony felhasználására, valamint, és nem utolsósorban a tudományos közéletnek is a demokratizálására. Következésképpen ezt a szervezeti és működési rendszert nem szabad – más országok „mintáinak” másolása jegyében – feláldozni, hanem azt hazánk és nemzetünk érdekében meg kell őrizni, és inkább tovább kell fejleszteni, mind a hatékonyság javítása, mind pedig a demokratizálódás fokozása irányában.³

Az MTA jelenlegi szervezeti és működési rendjét egyesek arra való hivatkozással kifogásolják, hogy az a „szocialista” rendszer öröksége. Aligha vitatható, hogy e szervezetnek és működésének néhány eleme az 1949 utáni, ún. „szocialista” rendszer időszakában és hatása alatt alakult ki, és hogy a „rendszerváltás” ténye (bárhogyan értelmezzük is azt) szükségessé tett az Akadémia működésében is reformokat, sőt, mélyreható változásokat.

Egy ilyen intézmény esetében azonban semmi nem indokolhatja azt, hogy sorsának, belső megújulásának vagy akárcsak finanszírozásának ügye a gazdasági rendszerekhez és politikai rezsimekhez fűződő ideológiáknak, még kevésbé a napjainkban folyó pártpolitikai csatáknak és a mindenkori kormányt támadó vagy védelmező érveléseknek (vagy éppen az állami költségvetés átmenetileg súlyos problémájának) az összefüggésében kerüljön napirendre. Az MTA – miként a múltban, úgy a jelenben is, és a jövőben még inkább – képes a szükséges reformokat saját maga, külső beavatkozások nélkül megvalósítani.

Az Akadémia szervezeti felépítésében és működésében egyébként nemcsak 1949 után, hanem már korábban is történtek jelentős változások, mint ahogy lényeges reformra került sor a rendszerváltást követően is. Vagyis Akadémiánk korántsem „betonozta be magát” valamilyen status quóba! Ezzel vádolni éppúgy megalapozatlan, mint azt követelni korszerűsítés címén, hogy alakuljon vissza olyanná, mint 1949 előtt volt, vagy olyanná, mint egyes nyugati, illetve amerikai akadémiák.

Az 1949 után, vagyis a „szocializmus” idején (kétségkívül szovjet mintára, parancsra vagy önként vállalt politikai döntés nyomán) történt szervezeti változás az MTA olyan szerkezetét és osztálystruktúráját hozta létre, amelyben helyet, sőt a humán, illetve társadalomtudományokéhoz képest nagyobb súlyt is kaptak a természettudományokat képviselő osztályok. Erre minden bizonnyal ideológiai vagy éppen katonai megfontolásból került sor, tekintettel az anyagi termelés prioritását hirdető nézetekre, illetve a haditechnika fejlesztésének igényeire, és mindkét szempontból a természettudományoknak tulajdonított nagyobb jelentőségre. Ezáltal viszont az MTA – eltérően a második világháború előtti szerkezetétől, amikor is elsősorban a humán tudományok tartoztak hozzá, és eltérően az olyan országok gyakorlatától is, amelyekben külön akadémiája van a humán és külön a természettudományoknak – voltaképpen az összes tudományterületet átfogó intézménnyé vált. Minthogy a mai világban már egyre inkább elmosódnak a határok a természettudományok, a biológiai és orvostudományok, valamint a humán és társadalomtudományok között, ebből a szempontból nézve az MTA mai szerkezete nemcsak korszerűbb, de az interdiszciplináris kutatások tekintetében sokkalta kedvezőbb is.

Más kérdés, amelyet nagyon is indokolt és aktuális széles körben megvitatni, az, hogy milyen változásokra lenne szükség a kialakult szerkezeten belül, illetve az osztályok száma és tudományterületi elhatárolása, valamint az osztályok és bizottságaik viszonya tekintetében.

(a) A meglévő osztálystruktúra problémája a sokat vitatott kérdések egyike, és aktualitása egyre inkább nő. Akadémiánk jelenlegi osztályszerkezete ugyanis több szempontból is kifogásolható.

Egyfelől túlságosan is tagolt, fragmentált, szétaprózott, ami akadályozhatja a mindinkább kívánatos, sőt szükséges inter- és multidiszciplináris szemlélet érvényesülését.

Másfelől viszont túl „szűk” és merev, ami megnehezíti az akadémikus tagokkal még nem képviselt, különösen pedig az újabb, illetve újonnan kibontakozó tudományos szakterületek jeles képviselőinek taggá választhatóságát, egyenlő esélyeinek biztosítását. Vagyis nem segíti elő, sőt, talán akadályozza is az új, köztük olyan gyorsan felfejlődő diszciplínák és interdiszciplináris szakterületek akadémiai intézményesülését és megfelelő képviseletét, mint például az informatika és a környezettudomány, vagy éppen az új és széles értelemben vett „fejlődéstan”, a globalizáció és regionális integráció, a „fenntartható” nemzeti és globális fejlődés tana stb.

Az is nyilvánvaló, hogy van különbség az egyes osztályok között diszciplináris összetételük „heterogenitása” mértékében, ami egyik-másik osztály kettéosztását vagy éppen mások összevonását indokolhatná – azon túlmenően is, hogy mennyire „arányos” a (meglehetősen mereven és ma már anakronisztikusan elválasztott) három nagy tudományterület tekintetében a jelenlegi osztályszerkezet.

Kétségtelen, hogy (mint minden struktúra) az MTA jelenlegi osztálystruktúrája is hajlamos önmagát – bővített módon – reprodukálni. Ez az arányok további romlását okozhatja, és akadályozhatja új tudományos szakterületek akadémikusi tagokkal való képviselethez jutását is, legalábbis annyiban, amennyiben a tagválasztási kvóták elosztása teljes egészében a meglévő osztálystruktúra alapján történik.

Az osztálystruktúra korszerűsítése azt kívánná, hogy az igazodjék a diszciplínák valamely tudományos kritériumok alapján készült nómenklatúrájához, amelyben már helyet kaptak az újonnan kifejlődő tudományos szakterületek, illetve diszciplínák is, beleértve azok interdiszciplináris változatait is, vagy legalábbis harmonizálódjék a nemzetközileg kialakult gyakorlathoz.

A problémát azonban e tekintetben az okozza, hogy tudományosan kellően megalapozott, többé-kevésbé tökéletes nómenklatúra nincs. Sőt, ilyen nem is igen alakítható ki az állandó változás, az egyes tudományterületek állandó, de egyenlőtlen fejlődése, a közöttük korábban kialakult határvonalak elmosódása, újabb és újabb diszciplínák keletkezése stb. miatt. De a nemzetközi vagy akárcsak a nyugat-európai gyakorlatban általánosnak és elfogadottnak tekinthető változat sem létezik.

A jelenlegi osztálystruktúra korszerűsítésében az is fontos szempont lehet, hogy milyen annak „menedzselhetősége” (és milyen az osztályok számának költségvetési vonzata). A menedzselhetőség tekintetében leginkább gondot, gyakorlati nehézséget az okoz, ha nem biztosított az osztályülések állandó szavazóképessége, és ha nincs elegendő számban olyan osztálytag, akit a különféle akadémiai testületekbe, bizottságokba, alkalmi feladatok elvégzésére jelölni lehet. Ez a probléma viszont összefügg azzal a szerencsétlen és indokolatlan szabállyal, hogy ti. a „korhatár” feletti, vagyis a hetven évnél idősebb akadémikusok már nem kötelesek az osztályok munkájában részt venni.

Ez a szabály két szempontból is furcsa, támadható és ésszerűtlen.

Egyrészt azért, mert a tudomány területén (sőt, miként az USA-ban, a felsőoktatás terén is) bármiféle „korhatár” megszabása eleve ellentmond annak az általánosítható ténynek, hogy a kutatói tapasztalatok és a tudományos ismeretek felhalmozása és egyben kritikai szemlélete inkább egyenesen, mintsem fordítottan arányos az életkorral. Ellentmond annak is, hogy nagyon sok tudományos eredmény, különösen pedig számos eredményes kutatás irányítása, a tudományos ismeretek intelligens átadása, főként pedig az ifjabb tudós generációk felnevelése éppenséggel az idősebb korhoz kötődik.

Másrészt a közvélemény szemében is furcsállható, legalábbis az akadémikusi illetmény rendszere miatt, hogy ti. azok is kapják azt, akik pusztán koruk miatt és nem egészségi állapotukra való tekintettel mentesülnek minden akadémiai, illetve tudományos közéleti feladat alól.

Ráadásul a szóban forgó szabályra idős akadémikusaink nagy része rá is cáfol, ameny-nyiben – hacsak betegség nem korlátozza – nagyon is aktívan vesz részt a köztestületi munkában és az osztályok tevékenységében. Ugyanakkor akadnak ifjabb akadémikusok, akik csak nagy ritkán jelennek meg osztályüléseken, és akik csak minden további kötelezettség nélküli „díjnak” tekintik akadémiai tagságukat.

A tudományos osztályok működésének feltételeit nem utolsósorban oly módon lehetne javítani, hogy

• megszűnne (vagy jóval későbbre tolódna) a „korhatár”, illetve az annak alapján nyert felmentés, és

• sor kerülne az akadémikus tagok kötelezettségeinek meghatározására, hivatalos dokumentumba foglalására vagy legalábbis a jogos elvárásoknak egyfajta etikai kódexben való megnevezésére.

Amennyire nemcsak elfogadható, de mindenképpen helyeselhető is, hogy adminisztratív vezető pozícióban (sajnos, olykor csak elvileg) nem maradhat a korhatár feletti személy, annyira furcsa e szabályt kiterjeszteni a tudományos köztestületi tevékenységre, sőt, a doktori iskolák, illetve programok, valamint az MTA által támogatott kutatások szellemi irányítására.

Akár kifogásolható, akár nem, és akár fenntartható, akár módosítandó a meglévő osztályszerkezet, vagyis a 11 tudományos osztály léte és működtetése, az abból következő bizonyos arányok, illetve méltányos arányosság érvényesítése mindenképpen szükséges. Legalábbis mindazoknak az ügyeknek, kereteknek, kvótáknak, költségvetési forrásoknak és támogatásoknak, valamint a megválasztható levelező tagok és a kiosztható különféle díjak számára vonatkozó kvótáknak a kezelésében, illetve elosztásában, amelyek az alapszabály szerint az osztályokra tartoznak. Az arányosság elve persze nem értelmezendő mechanikusan és mereven (már csak az érdemek szerinti kiválasztás követelménye miatt és a hátrányos helyzetű tudományágakra való tekintettel sem).

(b) Az osztályok eredményes működése nem utolsósorban persze a hozzájuk tartozó tudományos bizottságok tevékenységétől és a bizottságoknak a „gazda”-osztállyal való szerves kapcsolatától is függ.

Az akadémiai törvény és alapszabály olyan új funkciókat (is) az osztályok tudományos bizottságaira rótt, amelyek korábban nem tartoztak reájuk (mint amilyen jelesül a tudományos minősítési eljárás feladatai, vagy pl. a parlamenti beszámoló jelentésekhez, illetve az ún. „diszciplínavitákhoz” a vonatkozó tudományágazat hazai állapotáról, problémáiról, fejlődéséről készítendő beszámolók stb.), és amelyek elvégzésére egyik-másik bizottság (szűkebb szakterülete vagy összetétele folytán) adott esetben nem is feltétlenül alkalmas. Ezt a problémát egyes osztályok – miként a IX. Osztály is – úgy igyekeznek megoldani, hogy néhány bizottságot bizonyos feladatok (mint például a doktori eljárás feladatának) elvégzésére összevonnak – meghagyva azonban viszonylagos önállóságukat eredeti funkciójuk és tevékenységük tekintetében. Más osztályok a korlátozott számú bizottságokon belül állítanak fel albizottságokat, illetve munkacsoportokat e probléma megoldására.

Az egyes osztályokhoz tartozó bizottságok számát nem lenne célszerű központilag és adminisztratív módon megszabni (és ezáltal korlátozni az azonos vagy hasonló, illetve kapcsolódó szakterületeken működő kutatók együttműködésére vonatkozó kezdeményezéseket, különösen pedig az interdiszciplináris szakterületen új bizottságok szerveződésének lehetőségét). Ugyanakkor viszont talán indokolt lenne irányelvként kimondani, hogy egy diszciplínának a képviseletét, minősítési eljárásainak és átfogó helyzetjelentéseinek feladatait csak egy (ha szükséges: az ilyen feladatok elvégzésére összevont) bizottság láthatja el.

Emellett célszerű még inkább serkenteni az olyan multi-, illetve interdiszciplináris bizottságok szerveződését is, amelyek egyszerre két vagy több osztályhoz tartoznak, és az ilyen „osztályközi tudományos bizottságok” létét és működését intézményesíteni.

Az osztályok tevékenysége és azok tudományos bizottságainak működése közötti szorosabb, szerves kapcsolat biztosítása – éppúgy, mint a köztestületi demokrácia elvének érvényesülése e téren – feltételezi a rendszeres és kölcsönös tájékoztatást az értekezletek napirendjéről, az ott történtekről, a tervekről, programokról, rendezvényekről és feladatokról, valamint az elért eredményekről.

Mindenesetre célszerű lenne az alapszabályban konkrétabban is szabályozni a tudományos bizottságoknak egyfelől a saját „gazdáikhoz”, vagyis az egyes osztályokhoz fűződő kapcsolatait (a kölcsönös információ-áramlást illetően és más vonatkozásokban is, beleértve a levelező tagok választásának előkészületeiben, a vonatkozó szélesebb közvélemény-kutatásban játszott szerepüket is), másfelől a vonatkozó szakterület kutatógárdájával való kapcsolatát és demokratikus működését is.

(c) A köztestület intézményét és a doktorképviselőket is felölelő közgyűlést – mint ismeretes – Kosáry Domokos elnöksége idején a döntéshozatal demokratizálása és az Akadémia bázisának kiszélesítése céljából hozták létre, és foglalták az Akadémiára vonatkozó törvénybe. Ez a nagy horderejű szervezeti-intézményi változás Akadémiánknak mind saját múltjához képest, mind pedig más akadémiákkal összehasonlítva egy rendkívüli és kiemelkedő vonást kölcsönzött, legalábbis formailag, illetve elvileg. Azt tudniillik, hogy az akadémikusok viszonylag szűk és létszámban korlátozott kis csoportját intézményesen összekapcsolta a tudományok többi művelőjének hatalmas tömegével, és tette ezáltal az Akadémiát a hazai tudományos kutatók közös társaságává, érdekképviseleti szervezetévé, a közgyűlést pedig a tudomány művelőinek „képviselőházává”.

Más kérdés, hogy ez a formai változás elvezetett-e már egy annak megfelelő demokratikus gyakorlathoz! (Ugyanez a kérdés tehető fel persze, sőt még inkább, a hazai demokrácia, annak intézményrendszerének kiépülése kapcsán is.)

E tekintetben különösen fontos és szükséges lenne általános vitát folytatni az akadémiai döntéshozatal demokratizálódásának konkrét módjáról és a tekintélyelvűséggel való viszonyáról, más szóval a demokratikus képviseleti elvnek és a tudományos teljesítményen alapuló tekintélyelvűségnek, illetve az elismert érdemek elvének az összeegyeztetéséről.

A tudományban ugyan nincs helye a demokráciának és egyenlőségnek – amint ezt több akadémiai elnökünk is indokoltan hangsúlyozta. Csakhogy itt nem a tudomány művelésében elért eredményekről van szó, ahol a tekintélyelvűség indokoltan érvényesülhet, hanem a döntéshozatal és képviselet elveiről és módszereiről.

Előfordul, hogy olyan döntések, amelyek az akadémiai közösség valamely vagy akár valamennyi tagját érintik, a nélkül születnek, hogy előzőleg az érintett személy, illetve a tagság véleményt nyilváníthatott volna. Olykor csak szűk körben forognak olyan javaslatok, előterjesztések és reformelképzelések is, amelyek az Akadémia jövőjét és egész tagságát érintik – ahelyett, hogy azokat az osztályok és bizottságaik vitára tűznék. Az MTA alapszabályában is akadnak visszás pontok, mint például az, amely szerint az elnökség csupán az elnök tanácsadó testülete, noha abban minden osztálynak a választott vezetője benne van. A közgyűlés elvileg ugyan a legfőbb döntéshozó szerv, de ott többnyire csaknem minden előterjesztés szinte automatikusan többségi szavazatot kap. Nem vált még általánossá annak a természetes követelménynek az érvényesítése sem, hogy a megválasztott közgyűlési képviselők, az osztályüléseken részt vevő bizottsági elnökök, illetve az osztályok vagy bizottságaik különféle akadémiai bizottságokba delegált képviselői rendszeresen tájékoztassák az őket megválasztó, illetve delegáló közösséget az azt érintő ügyekről, és saját véleményüket sem hallgatva el, kifejezésre juttassák az őket megválasztó közösség többségi véleményét is, sőt, ez utóbbinak megfelelően foglaljanak állást, illetve szavazzanak. Vagyis akad még vitatnivaló, ill. megvalósítandó a demokratizálódás konkrét feladatait illetően. Néhány ilyen kérdésre ki is térünk az alábbiakban.

Az Akadémia működésében a „köztestületi demokrácia” (vagyis a demokratikus képviselet) elvét és a tudományokban érvényes tekintélyelvűséget nyilvánvalóan össze kell egyeztetni, és e kettőt semmiképpen sem szabad összekeverni.

A doktori címek adományozása és a levelező és rendes tagok megválasztása során csakis a tudományos érdem, a személyes teljesítmény és tudományos habitus, nem pedig a képviseleti elv kell hogy meghatározó legyen. (A képviseleti elvet legfeljebb akkor indokolt érvényesíteni, ha pl. a levelező tagságra ajánlott több olyan jelölt közül, akik azonos szavazati eredményt értek el, és akiknek tudományos teljesítménye nagyjából azonos szintűnek értékelhető, az egyik egy még akadémikus taggal nem bíró tudományágat művel).

A képviseleti elv azonban a tagválasztás kapcsán annyiban és óhatatlanul mégis kifejezésre jut összakadémiai szinten, amennyiben az új levelező tagok korlátozott száma miatt az osztályok között a kvótákat el kell osztani. Az akadémiai tagsági arányok javítása és újabb diszciplínák jeles művelőinek megválasztása – új kimagasló teljesítmények és tudós kiválóságok előre nem látható, illetve jósolható megjelenése miatt – a jövőben mindinkább szükségessé válhat. Rugalmas megoldás alighanem csak oly módon biztosítható, ha a tagválasztások alkalmával a megválasztható új tagok összlétszámának egy előre meghatározott hányada egy összakadémiai központi pool-t alkot. Ez a minőségi követelmények szigorú figyelembevétele, a nemzetközi elismertség és a szakmai közvélemény értékelése szerinti sorrend alapján mindenkor lehetővé teszi (ha szükséges) az arányok javítását, éppúgy, mint új tudományos szakterületek jelöltjeinek megválaszthatóságát is.

A köztestületi demokrácia elvének eddiginél következetesebb érvényesítése azt kívánja, hogy egyrészt a közgyűlési doktorképviselők megválasztása lehetőleg az egész magyar tudományos élet arányos képviseletének megfelelően történjék, és másrészt, hogy mind a közgyűlésbe, mind pedig az Akadémia minden más testületébe megválasztott képviselők valóban képviseljék is megválasztóikat.

A köztestület ún. doktorképviselőkkel való kiegészülésének intézményesítése azt a célt hivatott szolgálni, hogy az akadémikusok „tudós társasága” szoros és szerves kapcsolatban maradjon a vonatkozó szakmák más művelőivel, a kutatók és szakemberek széles köreivel és egyben saját utánpótlásával is, bevonva őket a hazai tudományos élet fejlesztésével kapcsolatos kérdések megvitatásába. Vagyis a köztestület doktorképviselőinek a szerepe és alapvető feladata a kutatóhelyek és kutatógárda véleményének és érdekeinek kifejezésre juttatása, a kétirányú tájékozódás és tájékoztatás, és ezáltal lehetőleg a hazai tudományos élet egésze gondjainak, problémáinak és törekvéseinek a megjelenítése. E szerepnek és feladatnak az eredményes megvalósulása érdekében javítani kellene a doktorképviselők megválasztásának rendjét, és konkrétan meg kellene határozni a doktorképviselők feladatait és jogait, felelősségük és kompetenciájuk határait.

A közgyűlési doktorképviselők megválasztása során tehát biztosítani kellene a hazai tudományos élet valamennyi diszciplináris és interdiszciplináris szakterületének és főbb kutatóhelyeinek is (!) az arányos képviseletét. A köztestületi demokrácia elve pedig azt kívánja, hogy jogaik és kötelezettségeik is a demokratikus képviselet követelményeihez igazodva határozódjanak meg.

A demokratikus képviselet elvét viszont nemcsak az ő esetükben szükséges az eddiginél jobban érvényre juttatni, hanem általában minden, választás útján a különféle testületekbe, bizottságokba bekerült képviselők, illetve delegátusok esetében is (beleértve az osztályok tanácskozási jogú tagjait is), akiknek kötelességük az őket megválasztó közösségek álláspontjának képviselete. Ez feltételezi, illetve megkívánja, hogy rendszeres kapcsolatot tartsanak fenn megválasztóikkal, tájékoztassák azokat az adott testület napirendjére, illetve közgyűlési szavazásra kerülő ügyekről, és megismerjék azok véleményét.

A „meritokrácia”, illetve a teljesítményen alapuló érdemek elvének és a köztestületi demokrácia és arányos képviselet elvének összeegyeztetése az osztályok „tanácskozási jogú tagjaival” kapcsolatban is felvetődik. A jelenlegi gyakorlatban még inkább a keveredésük tapasztalható. Ez utóbbi érthető módon (és a vonatkozó irányelvek tisztázatlansága folytán) abból is következik, hogy

• egyfelől a még (vagy már) akadémikussá meg nem választott kiválóságok köréből kerülnek ki személyes érdemeikre való tekintettel a tanácskozási jogúak (akik ily módon bekapcsolhatók az osztály munkájába, és ezáltal jobban meg is ismerhetők),

• másfelől viszont az egyes szakterületeket művelő bizottságok vagy kutatóintézetek képviselőiként kerülnek megválasztásra. (E két kritérium szerencsés esetben persze egybe is eshet.)

Cseppet sem mellékes, hogy a tagválasztások előkészületei szempontjából az osztálytagok mennyire győződhetnek meg épp a tanácskozási jogúak megismerése révén arról, hogy ez utóbbiak közül ki mennyire alkalmas (és nemcsak érdemes) az akadémiai tagságra, amely (ellentétben a különféle díjakkal és kitüntetésekkel) egyszersmind az akadémiai testületi munkában való közreműködés kötelezettségét is jelenti. Mindamellett – e szempontnak is (amennyire lehetséges) az érvényesítése mellett – a testületi demokrácia és arányos képviselet elvének kellene talán prioritást biztosítani a tanácskozási jogúak választásánál is.

A tanácskozási jogú osztálytagokra vonatkozóan fölöttébb irracionális és csak a teremkapacitás korlátjával indokolható az a szabály, amely számukat – a szavazó jogú akadémikusok számához kötve – korlátozza. (Ennek következtében egyes fontos diszciplínák és kutatóhelyek eleve képviselet nélkül maradhatnak.) A megoldás – az alapszabály módosítása nélkül – egy rugalmasabb létszámkeretnek oly módon való lehetővé tétele lehetne, hogy legalábbis mint „állandó meghívottak” kaphatnának az osztálytanácskozásokon helyet az egyébként képviseletet nem nyert, de fontos diszciplínák és kutatóhelyek jeles képviselői.

Természetesen a tanácskozási jogú választott tagoktól és az „állandó meghívottaktól” is el kell várni, és meg kell követelni, hogy valóban képviseljék is a vonatkozó szakterületet, illetve kutatóhelyet, és gondoskodjanak a kétirányú információáramlásról.

Amennyiben a tanácskozási jogú osztálytagok megválasztásánál érvényre jut az arányos képviseleti elv, úgy még következetesebben lehet érvényesíteni a tudományos teljesítményen alapuló „meritokrácia” elvét az akadémikusválasztásban.

A köztestületi demokrácia és demokratikus képviselet elvének következetesebb érvényesítésének célja szempontjából sem mellékes az osztályok tudományos bizottságainak a megfelelő működése. Mint ahogy aligha mellőzhető azoknak a különféle akadémiai (nem az osztályokhoz tartozó) bizottságoknak és testületeknek a működési elve, illetve gyakorlata (mint amilyen a DT, a Könyv- és Folyóiratkiadási Bizottság, az AKT, az Etikai Bizottság stb.), amelyekbe az egyes osztályok képviselőiket delegálják. Az utóbbiak vonatkozásában sem vált még eléggé általánossá és természetessé az a gyakorlat, hogy az osztálydelegáltak a vonatkozó bizottság ülésének napirendjéről, majd vitájának és döntéseinek az osztályt érintő vonatkozásairól előzetesen, illetve utólag megfelelően tájékoztatják az osztályt, ha kell, annak állásfoglalását kérve, hogy majd aszerint szavazzanak – ami pedig a demokratikus képviselet egyfajta alapszabálya. (Arról nem is szólva, hogy ha egy-egy bizottságban nem az illetékes osztály által megválasztott személy „képviseli” az osztályt, akkor az mennyire felel meg az arányos képviselet elvének.)

(3) Az MTA kutatóintézeti hálózata mint

a „szocializmus” öröksége és jövőjének kérdése

Az MTA jelenleg is folyó reformja és az akadémiai törvény, illetve alapszabály módosítása kapcsán az egyik legvitatottabb kérdés éppen az akadémiai kutatóintézetek sorsa és finanszírozása. Vannak, akik úgy vélik, hogy az Akadémia indokolatlanul tart fenn saját kutatóintézeti hálózatot, és hogy a megoldás ezeknek az egyetemekhez kapcsolása, egyetemi intézetekké való átminősítése lenne, vagy esetleg a teljes kutatóintézeti hálózatnak az MTA égisze alatt és gondozásában működő új egyetemmé való átalakítása. (Ilyen javaslat is van.) Érvelésként hivatkozni szoktak arra, hogy a „szocializmus” szóban forgó öröksége nem felelhet meg a piacgazdaság viszonyainak és a fejlett nyugati országok gyakorlatában kialakult intézményi rendnek, és hogy annak idején az egyetemektől elkülönült akadémiai kutatóintézeteknek a létrehozása, különösen a társadalomtudományok területén, mindkét fél számára kedvezőtlen hatásúnak bizonyult, minthogy az intézményi elkülönülés bizonyos mértékben a kutatói és az oktatói tevékenység elkülönülésének tendenciáját váltotta ki.

Igaz, annak idején a pártállam a kutatóintézetekben talán jobban eltűrte a politikailag megbízhatatlan, de a tudományos munkában eredményes személyeket, mint a szigorúbb ideológiai és politikai ellenőrzés alatt tartott egyetemeken, ahol az ifjúság ideológiai nevelését kiemelten fontos ügynek tekintette. Ez azonban korántsem általánosítható, különösen nem a „kemény diktatúra” korszakára vonatkozóan.

Kétségtelen, hogy némely szakterületen az egyetemeken folyó tudományos kutatás ily módon némileg háttérbe szorult, vagy legalábbis már nem minősült a felsőoktatási kormányzat részéről kiemelten fontos és finanszírozandó követelménynek, aminek hatása ma is érződik, noha a saját munkájuk iránt igényes egyetemi oktatók nem hagytak fel a kutatással, és jó néhány szakterületen az alapkutatások is elsősorban az egyetemeken folytak, és folynak ma is. Másfelől pedig a kutatóintézeti munkatársak nagy része kiesett vagy kirekesztődött az oktatásnak a gyakorlatából, ami – legalábbis a társadalomtudományok esetében – a tudományos eredmények, új gondolatok és azok közlési módja elsődleges kontrolljának elvesztését is jelenti. Ráadásul, némely szakterületen az egészséges versengés és együttműködés helyett inkább az egymás eredményeit lekicsinylő, illetve a másik helyzetét, jövedelmi és infrastrukturális körülményeit elirigylő rivalizálás is kialakult.

A meglévő akadémiai kutatóintézeteknek egyetemekre való áthelyezését célzó javaslatok kapcsán azonban néhány körülményt aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Nevezetesen:

Eltekintve néhány, önmagában is kiváló kutatási eredményeket felmutató, főként az atomfizika, a biokémia, a gyógyszer- és orvostudományi területen működő intézettől, amelyek (állami és magántámogatások mellett) akár önállósíthatók is lehettek volna, az akadémiai kutatóintézetek zömét a rendszerváltást követő első években még valóban össze lehetett volna vonni az egyetemekkel, ily módon megerősítve az egyetemek (természetes) tudományegyetemi jellegét. Csakhogy később olyan felsőoktatási törvény lépett hatályba, amely a főiskolák számára is lehetővé tette egyetemi szakok indítását, a felsőoktatási kormányzat pedig új főiskolák (köztük megfelelő szellemi kapacitások nélkül alapítottak) tömegének adta meg az elismerést, sőt pénzügyi támogatást.

Az egyetemi „integrációnak” az olykor igencsak erőltetett követelménye pedig oda vezetett, hogy a már nagy hagyományokkal bíró és nemzetközi elismertséget, hírnevet szerzett egyetemek is (mint például a Műegyetem és a SOTE) kénytelenek voltak más tudományterületeket felölelő új karokat létesíteni. (Ilyenek például a sokszor a volt „Politikai gazdaságtan” tanszékekből vagy a „Tudományos szocializmus” tanszékekből lett közgazdaságtani, illetve politológiai vagy szociológiai stb. tanszékekre épülő új karok.) Ezekhez az új karokhoz többnyire nem a legjobb és tudományos eredményeket is felmutató oktatói gárdát használták fel.

Ezt követte az államilag támogatott felsőoktatásban olyan oktatási normák bevezetése (az oktatói jövedelmek növelésének indokán is), amelyek legfeljebb csak az elemi, általános iskolai tanítók számára felelhettek volna meg, de már valamirevaló középiskolai tanárok vonatkozásában sem, az egyetemi oktatók esetében pedig a tudományos munka szerepének teljes kizárását mutatták. Bár ezeket a normákat később felsőbb szinten visszavonták, a legtöbb egyetemen továbbra is alkalmazták azokat. Újabban még szigorúbb normák váltak kötelezővé, amelyek – noha már a tudományos munkát is beszámíthatóvá teszik – különösen az ifjabb oktatói generációt sújtják. Olyannyira, hogy a tanszékekre felvett doktorandusz tanársegédek sokszor egyszerűen képtelenek doktori értekezésükön dolgozni, illetve azt határidőre elkészíteni, a legtehetségesebbek pedig inkább távoznak, vagy eleve nem is jelentkeznek doktorképzésre.

Mindezek következtében a realitás egészen más, mint 17 évvel ezelőtt. Ma már a felsőoktatási intézményeknek olyan elképesztően nagy a számuk – bármennyire is igyekszik a jelenlegi minisztériumi vezetés és a MAB (egyébként erősen kifogásolható módszerekkel) korlátozni azt –, hogy eleve hatalmas dilemma lenne (nem is szólva a személyi és intézményi érdekeknek a jelenleginél is jobban kiéleződő csatájáról) azt eldönteni, hogy egy-egy kutatóintézet hová lenne beolvasztható, integrálható. Ha pedig a kutatóintézetek gárdája szóródna szét esetleges egyéni döntések alapján a sokféle felsőoktatási intézmény között, az még az eddig jól működő és eredményes kutatói kollektíváknak is a szétzilálódását okozná. És ami mindezt még tetézné, az a már említett sajnálatos körülmény, hogy a felsőoktatási intézményekben, köztük a legnevesebb tudományegyetemeken is, a kutatási tevékenység egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. Éspedig mind a finanszírozás súlyos gondja, mind az említett oktatási normák, mind pedig az oktatással összefüggő kutatásoknak – a standard amerikai tankönyvek szolgalelkű átvétele és a „bolognai határozat” hazai értelmezése következtében bekövetkező tragikus visszaszorulása miatt.

Ilyen körülmények között – bármennyire is indokolt a probléma felvetése – aligha lenne aktuális, sőt egyáltalán előrevivő megoldás az akadémiai kutatóhálózat felszámolása.

Elképzelhető persze, sőt bizonyára meg is valósítható a szóban forgó megoldásnak egy olyan változata is, amely lehetővé tenné egyik-másik kutatóintézetnek valamelyik, arra alkalmasnak ítélhető egyetem által történő átvételét és annak saját tanszékévé, illetve intézetévé átalakítását kellően szabályozott feltételek mellett (beleértve a teljes kutatói állománynak az átvételét és az épületek, berendezések megvásárlását stb.).

Ami pedig a teljes kutatóintézeti hálózatnak egy, az MTA által létesített új egyetem keretében való megőrzését illeti, egy ilyen megoldás kétségkívül biztosítaná ugyan a kutatások és az oktatás összhangját, másfelől viszont az Akadémiát mint saját egyetemmel bíró intézményt még inkább elkülönítené a hazai felsőoktatás más intézményeitől. Azok versenytársává és azok kutatásainak ösztönzésében, támogatásában, kutatóiknak összefogásában érdektelenné vagy éppen ellenérdekeltté téve. Vagyis az MTA az ily módon nyert kettős arculat miatt elveszíthetné eredeti funkcióját, vagyis azt, hogy az egész hazai tudományos élet gondozója legyen.

Megjegyzendő, hogy az akadémiai kutatóintézeteknek, amelyek között egyik-másik előkelő helyet vívott ki a világranglistán is, a legfőbb sajátos értékük a függetlenségük, vagyis az, hogy nincsenek kitéve a gyakran változó miniszterek hirtelen jött ötleteinek.

Az Akadémia kutatóintézeti hálózatának megszüntetésére vagy átalakítására vonatkozó említett javaslatok tehát aligha elfogadhatók. Ugyanakkor nagyon is időszerű az a kérdés, hogy miként kellene és lehetne az egyetemi és az akadémiai kollektívák, illetve tevékenységek intézményi elkülönülésen változtatni. Hiszen a valóban egyetemi színvonalú oktatás nem nélkülözheti az azt megalapozó tudományos munkát. A kutatási eredmények elsődleges kontrollját pedig (eltekintve egyes tudományterületeken lehetséges laboratóriumi tesztektől) nem utolsósorban az oktatás biztosíthatja.

Báró Eötvös József, az MTA egykori elnöke és oktatási miniszter annak idején figyelmeztette az egyetemeket, hogy a tudományt nemcsak interpretálni, hanem művelni is kell. Szavai ma, az amerikai standard tankönyvek interpretálásával megelégedő oktatók számára újra és fokozottan aktuálisak!

A megoldásnak a leginkább reális útja – az akadémiai kutatóintézetek fennmaradása (és esetleges további integrációja, összevonása) mellett – az egyetemekkel való szervezett együttműködés feltételeinek további javítása és garanciáinak megteremtése lehet. Ez az eddiginél szélesebb körű és behatóbb eszmecserét kíván arról, hogy milyen konkrét lépésekre lenne szükség

• egyfelől, egy racionális integráció keretében a gombamódra megszaporodott felsőoktatási intézményekből, azok viszonylagos autonómiájának megtartása mellett és fokozott együttműködése alapján néhány nagyobb, valóságos egyetemi egység létrehozására, és

• másfelől, az akadémiai kutatóintézetek és az egyetemek közötti szerves és szervezett együttműködés hatékonyabbá tételére az oktatás és a kutatás természetes és általános összekapcsolása érdekében, beleértve az azonos minősítési és munkavégzési követelmények, normák és feltételek, valamint kereseti lehetőségek biztosítását, közös kutatói teamek és oktatói csoportok, tudományos és doktori iskolák, tanácsadó testületek létrehozását stb.

Erre a kérdésre még visszatérünk.

Az akadémiai kutatóintézeteknek (vagy azok többségének) az indokolt fennmaradásával kapcsolatos az a javaslat, amely az MTA testületi és kutatóintézeti, illetve a kutatóintézeti hálózatot irányító részének a szétválasztására vonatkozik. Eszerint „a testületi résznek nem irányítási, hanem véleményező, szakmai szerepet” kellene csak biztosítani, a kutatóintézeteket pedig „önálló, korszerű vezetési struktúrában kellene működtetni”.

Kétségtelen, hogy a jelenlegi struktúrában és mechanizmusban nem kis zavart vagy következetlenséget okoz az a tény, hogy egyfelől az MTA az egész hazai tudományos élet gondozója, ápolója és érdekképviselője, másfelől viszont egy részének, saját intézeteinek gazdája is. Ez a probléma egyébként gyakran megjelent az Országgyűlés számára készült elnöki beszámolókban is, de különösen rendszeresen az MTA költségvetése kapcsán.

Másfelől sok félreértés is származik e kettősségből. Különösen az a meglehetősen széles körben elterjedt félreértés, hogy az MTA, amely egyébként a tudományos kutatásokra és fejlesztésre fordított összes hazai pénzösszegeknek kevesebb, mint egyötödével rendelkezik, és a tudományos kutatók többsége fölött semmilyen adminisztratív, illetve munkáltatói jogokkal sem bír, valamiféle központi irányítója is lenne a hazai tudományos tevékenység egészének. Vagyis hogy a gondozó, ápoló és támogató szerepen felül afféle minisztériumi szerepet is betöltene, és talán még tudósaink emigrációjáért is felelőssé lenne tehető.

Az MTA kettős arculata, vagyis köztestületi funkcionálása és egyszersmind saját intézeteit illető gazdaszerepe nyilvánvalóan sajátos körülményt jelent, de ennek a két különböző szerepkörnek a merev szétválasztása aligha célszerű. A saját kutatóintézetek fölötti szakmai ellenőrzésnek és az azokat irányítók megválasztásának joga a köztestületé kell hogy legyen, hiszen egy korszerű vállalati korporációs rendszerben is a menedzserek kinevezése és ellenőrzése a tulajdonosi jogokat bíró részvényesek közgyűlésére tartozik. Ezért helyes és szükséges lenne a „testületi résznek” a kutatóintézeti irányítás fölötti ellenőrző szerepét megerősíteni, és az intézeti igazgatók kinevezésében is az eddigi, meglehetősen formális szerepe helyett legalább olyan szerepet biztosítani, mint például az egyetemeken a karoknak, illetve az egyetemi tanácsoknak, szenátusoknak az egyetemi tanári kinevezések és tanszékvezetői megbízások terén. A „testületi rész” a szóban forgó „kvázi tulajdonosi” jogait és ellenőrző szerepét megfelelően gyakorolhatja úgy is, hogy közben az intézethálózat gyakorlati irányítása és az egyes intézetek menedzsmentje kellő önállóságot élvez.

(4) A tudományos minősítés

és az akadémiai doktorátus kérdése

Az akadémiai doktorátus intézményét és a minősítési rendszert, vagyis az akadémiai doktori eljárást, valamint az akadémikusok megválasztásának rendjét is gyakran kifogásolják. Igaz, igen különböző megfontolásokból és következtetéssel. Az egyik érv ezúttal is a „szocializmus” örökségére való hivatkozás. Ennek megfelelően egyes vélemények szerint a tudományos minősítés nem az akadémiák feladata, hanem az egyetemeké.

Egyesek hivatkoznak is arra, hogy ma már egyetemeinken a habilitáció intézményesülése kellő biztosíték az alkalmasság megítélésére az egyetemi tanári kinevezések esetében. De hivatkoznak még arra is, hogy amerikai egyetemeken az utóbbi nélkül is, többéves próbaidő és külső értékelők bírálata alapján is kellő biztonsággal tudják kiválasztani az állandó állású egyetemi tanárokat.

Az eddigi tapasztalatok azonban nemigen igazolják a szóban forgó érvelést. (Erős kételyek támaszthatók az amerikai gyakorlattal szemben is, leszámítva néhány kiválóságnak számító egyetemet. Szép számban ismerhettünk meg olyan amerikai professzorokat, akiknek a tudása, felkészültsége jóval elmarad az adott szakterület hazai professzoraiétól. Ez is magyarázhatja azt, hogy a brain drain nyomán hazánkat elhagyó tudósaink, egyetemi tanáraink többnyire igen hamar érnek el sikereket és megbecsülést az Egyesült Államokban is.)

Egyetemeink habilitációs eljárása és gyakorlata (legalábbis egyelőre és tisztelet a kivételnek) ma még az akadémiai doktori fokozat, illetve cím esetében előírt és többnyire alkalmazásra is kerülő követelményekénél jóval alacsonyabb szintű követelményeket támaszt. Sőt, a követelmények tényleges teljesítésében mutatkozó nagyobb hiányok mellett is olykor sor kerül az egyetemi tanári kinevezés megszerzésére. Ez egyébként logikusan következik is abból a tényből, hogy az akadémiai doktorátus – az azonos munkahelyen dolgozó kollégák szűkebb köre helyett – az igen heterogén összetételű testületek egymást követő több fórumának értékelésére épül.

Ráadásul a felsőoktatási intézmények számának ugrásszerű növekedése és még az eredeti szakterületen nagy tekintélyt kivívó egyetemeken is kellően meg nem alapozott új karoknak és tanszékeknek a létrejötte igen kérdésessé teszi a habilitációs követelmények megfelelő szintjének és általános érvényesülésének megvalósulását. Különösen olyan körülmények között, amikor egyrészt a kor szerinti diszkrimináció, vagyis a korhatárra vonatkozó szabály, másrészt pedig az akkreditáció miatt a vezető oktatókért folyó egészségtelen verseny igen erős ösztönző a követelmények elnézőbb számon kérésére.

Ezért, legalábbis egyelőre, nem gyengíteni, hanem inkább erősíteni kellene az MTA „minőségbiztosító” szerepét az egyetemi tanári kinevezésekhez (és persze a kutatóintézeti főmunkatársak kinevezéséhez) vezető eljárásban. Az akadémiai doktori cím megszerzése mint általános (és csak kivételes esetekben mellőzhető) követelmény, mind a habilitáció egyéb kritériumainál, mind pedig a professzori kinevezések procedúrájában Nyugaton alkalmazott feltételeknél is megfelelőbb lehet, amennyiben a vonatkozó követelmények teljesítését az MTA illetékes osztályának doktori bizottságában, majd az illető osztályon, végül pedig a Doktori Tanácsban is felmérik, ellenőrzik, nem is szólva a disszertáció megvédésének a kijelölt bírálóbizottság által történő értékeléséről.

Az akadémiai doktorátusnak azonban nem csak és nem is elsősorban az egyetemi tanári kinevezések terén van indokolt szerepe és fontossága. Az akadémiai doktori fokozat, illetve cím fenntartása három szempontból is indokolt:

• Az egyik az a tudományos munkára, kutatásra és kutatási eredményekre, sőt nemzetközi elismertség megszerzésére ösztönző hatás, amely persze akkor tud jól érvényesülni, ha az akadémiai doktorátust az egyetemi tanári kinevezés általános feltételeként a gyakorlatban alkalmazzák is.

• A másik pedig az a nem kevésbé fontos szerepe, amelyet az akadémikusok kiválasztódása tekintetében betölt, amennyiben az akadémiai doktorok széles hálózata adja az akadémikusok megválasztásához szükséges „merítési” alapot.

• A harmadik sem kevésbé fontos, nevezetesen az MTA széles, a kutatók tömegeit átfogó hálózata kialakulásának és működésének szempontja, amelyről már szó esett. Ez biztosítja Akadémiánk számára azt a lehetőséget, hogy hatékonyan terjeszthesse ki tevékenységét arra az egész magyar tudományos közösségre, amelyért felelősséget vállalt. A köztestületi tagság intézményesülésére és a doktorképviselőkkel kiegészült akadémiai közgyűlések gyakorlatának bevezetésére nyilvánvalóan azért került sor, hogy ily módon nyilvánosabbak és ellenőrizhetőbbek legyenek az Akadémián belüli döntések, sőt, azok előkészítésében és meghozatalában is szerepet kapjanak a tudomány nem akadémikus művelői is.

Az akadémikusok kiválasztódásának, vagyis az MTA tagjai „utánpótlásának” a szempontját illetően persze az az ellenvetés tehető, hogy a nyugati akadémiák az ilyen merítési bázis és előszűrés nélkül is jól ki tudják választani azokat, akiket tagjaik közé kívánnak választani. Az Akadémiánkat érő támadásokban viszont gyakran olyan megjegyzések szerepelnek, amelyek a nálunk folyó akadémikusválasztás gyakorlatát azért bírálják, mert az – úgymond – egy szűk „érdekközösségnek”, vagyis az akadémikusok kis „csapatának” a praktikája a hozzájuk lojális, illetve „hálás utódok” befogadására és jutalmazására. Elképzelhető, hogy milyen kritikák érnék az Akadémiát, ha a tagválasztás a jövőben minden előzetes feltétel és szűrés nélkül valóban csupán a már akadémikusok személyes preferenciája alapján történne.

Az Akadémia minősítési eljárása és gyakorlata elleni bírálatok nemcsak az akadémiai doktorátus intézményét, illetve a vonatkozó eljárást kifogásolják, hanem az akadémikusok megválasztásának módját is. A bírálatok szinte minden esetben egyszerűen a tájékozatlanságból fakadnak.

A tagválasztásra vonatkozó szabályok szerint kialakult gyakorlatban az első fázis az ajánlás, amelyhez legalább három akadémikusnak a jelölhető személy tudományos érdemeire vonatkozó egyetértése és aláírása szükséges. Kizárólag akadémiai doktorok jelölhetők, és minden akadémikus maximum csak két személy ajánlását írhatja alá. Az ajánlásokban szereplő doktorok a szakma legjobbjainak, az MTA tudományos bizottságaiban jeleskedőknek, nem utolsósorban a köztestületi doktorképviselők által megválasztott tanácskozási jogú osztálytagoknak a köréből kerülnek ki. Az ajánlások, amelyek röviden összefoglalják a jelöltek tudományos életpályáját és annak eredményeit, a Magyar Tudomány folyóiratban publikálásra kerülnek, és azokhoz bárki megjegyzéseket, megfelelő érvekkel alátámasztott kifogásokat tehet. Az ajánlott jelöltek előadásaikkal rendre bemutatkoznak az illetékes osztály előtt. Mielőtt a tagválasztás második fázisára sor kerülne, az illetékes osztály a jelöltekről, illetve a rájuk vonatkozó preferenciasorrendről az osztályhoz tartozó tudományos bizottságoktól véleményt kér, majd többszöri vitát és egyeztetést folytat. Az értékelésekben magától értetődően a tudományos életpálya (elsősorban jelentős publikációkban és hivatkozásokban kifejeződő) eredményei, különösen pedig a doktori fokozat, illetve cím elnyerése óta felmutatott eredmények és a nemzetközi elismertség számít. Az előzetes viták és egyeztetések után kerül tehát sor a titkos szavazásra. Azt, hogy az egyes osztálytagok a titkos választás során kire szavaznak igennel, és kire nemmel, saját lelkiismeretükön kívül senki nem befolyásolhatja, sem az osztályelnök, de még az MTA elnöke sem, még kevésbé bárki kívülálló.

A minősítési eljárás persze előtérbe állítja a merőben különböző tudományterületeken jelentkező tudományos teljesítmények összehasonlíthatóságának sokat vitatott kérdését. Nyilvánvaló, hogy a különböző tudományterületek, diszciplínák, sőt szubdiszciplínák művelőinek a teljesítményét csak igen óvatosan szabad összemérni. Az olyan kvantitatív mutatók, mint a publikációk és hivatkozások száma vagy éppen az impaktfaktor, csupán szükséges, de nem elégséges és nem is mindig megbízható mércét jelentenek. A nemzetközi elismertség kritériuma és a szakmai testületek értékelése azonban olyan közös alapját teremti meg az összehasonlításnak, amely még akkor is alkalmasnak ígérkezik, ha a nemzetközi elismertség kifejeződésének módja és mértéke tudományterületenként, illetve diszciplínánként eltérő, és a szakmai testületek összetétele is különbözik egymástól.

Az Akadémia minősítési eljárását kifogásolók szemléletében van egy furcsa, de jellemző ellentmondás: miközben természetesnek tekintik a közszolgálat más területein, az államapparátusban, a volt állami és a mai magánvállalatoknál, a politikai pártokon, sőt némely egyházakon belül is stb. a mindenkori főnökök által történő kiválasztás gyakorlatát, éppen azt az egyetlen intézményt támadják, ahol a kiválasztás szigorú teljesítményekhez, nemzetközi elismertséghez kötött, és egy szakmai grémium titkos szavazásától függ. Nem furcsa ez, még akkor is, ha itt sem mindig biztosított a legkiválóbbak bekerülése a doktorok és akadémikusok táborába?!

Természetesen akadnak még vitatható és javítandó elemek a minősítési eljárásban, valamint az akadémikusok megválasztásának procedúrájában is. Aligha akad azonban a társadalmi élet vagy a gazdaság bármely más területén még egy olyan, a teljesítmény felmérésére és a nemzetközi elismertségre alapozott, többlépcsős és különböző összetételű testületek által végzett minősítési eljárás, mint a Magyar Tudományos Akadémia gyakorlatában.

(5) A doktori és akadémikusi

tiszteletdíjak ügye

A tiszteletdíjak ügye, különösen a doktori illetményé, gyakran vitatott kérdés az MTA és a mindenkori pénzügyi kormányzat közötti tárgyalásokon, de olykor szerepel az Akadémia, illetve az akadémikusok ellen írt egyik-másik újságcikkben is. Amíg a pénzügyi kormányzat főként azt kifogásolja, hogy a tiszteletdíjban részesülők számának változása és kiszámíthatatlansága (legalábbis a doktoroké) nehézséget okoz a központi költségvetés megtervezésében, addig a tiszteletdíjak rendszerét kifogásolók többnyire arra hivatkoznak, hogy – úgymond – az is a „szocializmus” öröksége, amely nem létezett korábban az MTA múltjában, és idegen más akadémiák gyakorlatában is.

Ami az említett költségvetés-tervezési problémát illeti, az minden bizonnyal erősen felnagyított. Hiszen egy olyan országban, mint a miénk, amely oly keveset költ a tudomány támogatására, a voltaképpen egyetlen jelentős erőforrásának, a szellemi tőkének a fejlesztésére, nem ezen a költségvetési tételen kellene spórolni. Még ha eltekintünk attól a sajnálatos ténytől is, hogy milyen a halálozások száma nemcsak az akadémikusok, hanem a doktorok körében is, a szóban forgó költségvetési tétel nagysága nincs arányban azzal, hogy milyen ösztönző hatású lehet a tiszteletdíj az amúgy nemigen jövedelmező tudományos munka végzése tekintetében! (A doktori tiszteletdíjak összege még az Akadémia saját költségvetésének is csak kevesebb, mint 1 százalékával egyenértékű.)

A „szocializmus” örökségeire hivatkozás pedig nemcsak azért félrevezető, sőt téves, mert az akadémikusok tiszteletdíjban részesítése az MTA történelmének egy meglehetősen hosszú időszakában, nevezetesen 1869 és 1909 között, is természetes gyakorlat volt (amikor a törvényi szabályozás szerint az Akadémia rendes tagjainak fizetés járt), hanem mert az aktuális és lényegi kérdés az, hogy

• a szóban forgó „örökségek” betöltenek-e hasznos és ösztönző szerepet, illetve méltányos vagy jogos jövedelem- és nyugdíj-kiegészítő funkciót, vagy pedig pusztán azért kellene azokat megszüntetni, mivel az előző rendszerben jöttek létre, és – úgymond – nem felelnek meg a piacgazdaság, illetve a neoliberális politika követelményeinek;

• továbbá, ha ezek az „örökségek” már nem, illetve egyre kevésbé töltenének is be indokolható szerepet a mai valóságban, vagy, még ha az utóbbi érv igaz lenne is, akkor viszont milyen konkrét módon válthatók ki, és mikor szüntethetők meg.

A tiszteletdíjak jogosságát illetően az MTA vezetése gyakran hivatkozott és nem indokolatlanul a „meritokrácia”, illetve a „nemzet tudósai” anyagi megbecsülésének szempontjára. Ez egyesek szerint „privilégiumot”, vagyis kiváltságos juttatást jelent, bár megjegyzendő, hogy az arisztokráciának a születés révén szerzett privilégiumaihoz vagy a plutokráciának a vagyon alapján élvezett kiváltságos helyzetéhez képest kétségtelenül jogosabbnak és igazságosabbnak is minősíthető a tényleges teljesítményekkel szerzett érdemek alapján élvezett kiváltság. Ettől eltekintve is, a tiszteletdíjak indokoltságát és jogosságát két gyakorlati szempont, illetve tény is megalapozza. Az egyik többé-kevésbé átmeneti, bár alighanem még jó néhány évtizedre vonatkozó, a másik általános és időtlen természetű.

(a) Az előbbi nem más, mint az a tény, hogy a szégyenteljesen alacsony javadalmazással honorált, de szakmailag eredményes életpálya után álló nyugdíjas egyetemi tanárok és kutatóintézeti főmunkatársak számára ennek az összegnek a kiesése egzisztenciális katasztrófát jelentene. Ez az akadémikusok többsége esetében így is van. (Idősebb akadémikusaink nyugdíjának összege, még ha egy ideig egyetemi rektorok, intézetigazgatók vagy más magas beosztású oktatók, illetve kutatók voltak is, kb. csak egy német vagy osztrák szakképzett munkás nyugdíjának szintjét éri ma el.)

Mindez persze annak a jól ismert körülménynek a következménye, hogy a pártállam idején, de még a rendszerváltást követően is az egyetemi tanárok és kutatóintézeti főmunkatársak fizetése és általános jövedelemszínvonala messze elmaradt nemcsak a nálunk fejlettebb nyugat-európai országokban dolgozókéhoz képest, hanem az államigazgatásban, illetve a magánszektorban dolgozó azonos képzettségűekéhez képest is. Vagyis azok, akik egész életüket vagy annak nagyobb részét a tudományos kutatásnak és oktatásnak szentelték, nálunk – ellentétben nemcsak nyugati kollégáikkal, hanem még a fejlődő országokban élő kollégáikkal is – nemcsak egy tisztességes, anyagi gondok nélküli megélhetést biztosító nyugdíjat nem élvezhetnek egyelőre, hanem nyugdíjas éveikre anyagi biztonságot jelentő vagyon megszerzésére sem lehettek képesek. Ebben az értelemben a tiszteletdíj a már nyugdíjas és a közeljövőben nyugdíjba vonulók számára egyfajta nyugdíjkiegészítést jelentő indokolt juttatás! (Ebből a szempontból nézve, annak összegét vagy arányos részét akár az érintettek nyugdíjának összegébe beillesztve meg is szüntethető lenne, noha akadémikusi tiszteletdíj az MTA múltjának a már említett olyan időszakában is létezett, amikor azt az érintettek jövedelmi és vagyoni helyzete, illetve nyugdíja aligha indokolta.)

Megjegyzendő továbbá, hogy az egyetemi, illetve kutatóintézeti munkahelyüktől akadémikusaink (és akadémiai doktoraink) nyugdíjazásukkor, amelyre többnyire még teljes szellemi kapacitásuk birtokában csak a nálunk még mindig fennálló (ezen a területen különösen érthetetlen és ésszerűtlen) kor szerinti diszkrimináció kényszeríti őket, semmiféle végkielégítést sem kapnak. Ellentétben a közszolgálat néhány más területén, illetve a versenyszférában a hasonló vagy inkább jóval alacsonyabb képzettségű vezető beosztásúakkal, akik igen jelentős összegű végkielégítésben részesülhetnek.

(b) A másodiknak említett szempont, illetve tény pedig arról szól, hogy – ellentétben a más területen dolgozó közalkalmazottak és köztisztviselők, illetve az üzleti szférában alkalmazott munkavállalók túlnyomó többségével – az MTA akadémikus tagjai (és doktorai között is igen sokan) nyugdíjba vonulásukkor nem szüntetik be szakmai tevékenységüket (képletesen szólva: „nem teszik le a tollat”). Szinte kivétel nélkül valamennyien mindaddig, amíg egészségi állapotuk azt engedi, életük végéig folytatják tudományos munkásságukat, a kutatást és az utánpótlás oktatását is. (Az akadémikusok temetésekor elhangzó nekrológok visszatérő eleme, hogy az elhunyt élete végéig aktív maradt a tudományos életben.)

Az akadémikusi tiszteletdíj (és legalábbis a doktorok egy része esetében a doktori tiszteletdíj is) voltaképpen a nyugdíjazást követően is végzett tudományos és oktatási, tudományszervezési, különféle bizottsági és szakértői, véleményező és egyéb tevékenységeknek a honorálásaként is értelmezendő. Ezekért ugyanis nem jár külön fizetség – ellentétben pl. az állam vagy a magánvállalatok számára végzett szakértői tevékenységgel, bankok és nagyvállalatok igazgatóságában vagy felügyelőbizottságában vállalt tagsággal stb.

Egyébként is jelentős és a külföldi esetekkel összehasonlítva is indokolatlanul nagy jövedelemkülönbségek alakultak ki hazánkban az elmúlt két évtizedben az üzleti és bankszférában tevékenykedő és a tudományos és oktatási pályán dolgozó, hasonló képzettségű szakemberek között. Az előbbiek körében még egy-egy osztályvezetőnek a jövedelme is toronymagasan áll az akadémikusi tiszteletdíj fölött. Érdemes és tanulságos lenne a vonatkozó jövedelemelosztásról elemzést készíteni. Egy ilyen elemzés egyszersmind a mai jövedelmi viszonyok oldaláról is magyarázhatná tudományos kutatóink és egyetemi oktatóink, különösen a fiatal tehetségek egy része külföldre távozásának indítékát.

Következésképpen, az akadémikusi tiszteletdíj – e második szempont, illetve tény alapján – az egész életműért és a tovább folytatott magas színvonalú tudományos tevékenységért járó honorárium. (Az akadémikusi életmű honorálása hasonlítható „a nemzet művésze”, illetve „a nemzet sportolója” címek és járadékok esetéhez, de a szakmai tevékenység folytatása még azok kritériumaihoz képest is többlet.)

Más kérdés persze az, hogy mind az akadémikusok, mind pedig, és különösen a doktorok között, kik azok, akik valóban rászolgálnak az életük végéig járandó tiszteletdíjra, és kik azok, akik már vagy átmenetileg nem. Azok esetében például, akik egy-egy igen jövedelmező állás vagy vállalkozás érdekében felhagynak tudományos és oktatói tevékenységükkel (legyenek azok akadémikusok vagy doktorok), a szóban forgó tiszteletdíjnak életük végéig való folyósítása aligha indokolt.

Mindezek figyelembe vétele mellett is felvethető és megvitatandó az a kérdés, hogy mi lehet a tiszteletdíjak jövőbeli sorsa és nagyságuk alakulása.

Nyilvánvaló, hogy amilyen mértékben a hazai egyetemi tanári és kutatói fizetések felzárkóznak a hasonló kvalitásúak köztisztviselői fizetéséhez és az üzleti szférában alkalmazottak jövedelméhez, és amennyiben már ez válik a később nyugdíjba vonulók nyugdíj-megállapításának alapjává, úgy az első szempontra hivatkozás az akadémikusok és akadémiai doktorok ifjabb generációja esetében fokozatosan elveszíti relevanciáját. A megoldás tehát ebből a szempontból a piacgazdaságokra jellemző utat mutatja már a nem távoli jövőben is.

Némileg más a helyzet az „életfogytiglan” folytatott tudományos tevékenységgel. Még a jelenlegi ifjabb tudósgeneráció esetében sem várható, hogy az ingyen végzett különféle akadémiai tevékenységet a közeli jövőben a „piac” majd megfelelően honorálni fogja. (Hiszen még az egyetemi fizetett óradíjak is csak egy átlagos szakmunkás órabérének felelnek meg! A tudományos cikkek esetében pedig többnyire honorárium sem jár, sőt a tudományos szakkönyvekért és tankönyvekért is csak ritkán, és akkor is – összehasonlítva például a kormányzat számára készített egy-egy rövid szakértői tanulmányéval – aránytalanul csekély összegben.) Vajon a piac működése majd gondoskodik a hazai szellemi tőke fejlesztése szempontjából jelentős, de nem honorált vagy alulfizetett tevékenységek megfelelő pótlásáról?!

(6) Az Akadémia és az egyetemek közötti együttműködés kérdése

Minthogy az Akadémia az egész hazai tudományos élet gondozására és fejlesztésére hivatott, és elnökének parlamenti jelentése is ennek megfelelően készül, miközben a tudományos kutatások nagy része a tudományegyetemeken (és néhány más felsőoktatási intézménynél is) folyik, az eddiginél is rendezettebb és hatékonyabb formában kellene biztosítani az együttműködést, az Akadémia testületének és tagjainak, valamint saját kutatóintézeteinek az egyetemekhez fűződő kapcsolatát és a felsőoktatásban játszott szerepét. Az MTA felelőssége és hatásköre nem korlátozódhat (következésképpen osztályainak kompetenciája sem) csupán az akadémiai intézetek és az Akadémia által támogatott egyetemi kutatóhelyek tevékenységének elősegítésére és felügyeletére! Az egyetemi autonómia elvének tiszteletben tartása mellett hatáskörének ki kell terjednie általában is az egyetemekre, éspedig nemcsak mint fontos kutatóhelyekre, hanem mint a tudósutánpótlás forrásaira és a doktorképzés bázisaira is. Sőt, az Akadémiának szükség szerint fel kell lépnie az egyetemek mint tudományos kutatóhelyek és tudósutánpótlást biztosító intézmények érdekeinek védelmében is.

A közös érdekek tényéből is következik, hogy az Akadémiának kezdeményeznie kellene a kor szerinti diszkrimináció megszüntetését a felsőoktatás, a tudásátadás és tudományos tevékenységek terén. A 70 éves korhatár alkalmazása nemcsak az Akadémia testületeinek munkájában jelenthet zavaró tényezőt. Ennél is kedvezőtlenebb az a hatása, hogy a felsőoktatási akkreditáció vonatkozó szabályai a még fizikailag és szellemileg tökéletesen ép és aktív tanárok igen jelentős számát zárják ki a „vezető oktatói” tevékenységből, és számos jól működő doktori iskolát fosztanak meg szellemi vezetőjétől. Holott a tudásnak és tapasztalatnak a korral együtt növekvő felhalmozódása közismert evidencia. Ha már oly gyakran amerikai példákról esik szó, akkor éppen ezen a téren kellene az ottani gyakorlatot és törvényi rendet átvenni, vagyis a diszkriminációnak ezt a fajtáját is eltörölni, és nem általában, hanem kortól függetlenül egyénenként ítélni azt meg, hogy ki mennyire felel meg az oktatás és tudományos munka követelményeinek.

Indokolt lenne továbbá megvizsgálni, hogy a meglévő áttételes kapcsolatokon túl (mint amilyen a Rektori Értekezlet vagy a Felsőoktatási Tanács) hogyan lehetne megfelelő mechanizmust kialakítani abból a célból, hogy az MTA, illetve annak egyes osztályai az egyetemi kutatások és oktatás vonatkozásában is betölthessék – az egyetemek autonómiájának sérelme nélkül! – azt a szerepet, amely a vonatkozó hazai tudományok fejlődése és fejlesztése terén reájuk hárul. (Minthogy ez végső soron az egyetemeknek is az érdekük, és minősítésükkel, illetve akkreditációjukkal is kapcsolatos lehet, akár még egyedi kétoldalú megállapodások is megoldást jelenthetnek, esetleg a „támogatott kutatóhelyekkel” összekapcsolt együttműködési programokként, amelyekben az adott egyetem, annak diszciplináris részlegei és az érintett osztály egyezik meg az együttműködés mikéntjében.)

Az egyetemekkel való kapcsolat tekintetében is, de még inkább és általában a tudósutánpótlás biztosítása szempontjából rendkívül fontos kérdés az egyetemeken folyó doktori (PhD-) képzés ügye. A jelenlegi doktori (PhD-) képzés nemigen képes megfelelően betölteni a tudományos utánpótlás biztosításának feladatát, és (legalábbis egyelőre) nem hozott a korábbi kandidátusi fokozatét meghaladó színvonalat sem.

Helyes és kívánatos irány, illetve követelmény lenne, ha a PhD-programok, illetve doktori iskolák – ahol csak lehetséges – az egyetemi és intézeti szféra szoros együttműködésén alapuló közös vállalkozásai lennének, és e feltétel figyelembevételével nyernének akkreditációt – akár egyetemi tanszékek, akár akadémiai vagy más kutatóintézetek adják is azok egyikének vagy másikának a bázisát és vezetőjét. Ez egyszersmind a „belterjesség” veszélyét is csökkentené (amely – sajnos – az egyetemi doktori eljárásra vonatkozó egyes előírásokból nagyon is következik).

Az MTA, illetve osztályai működésében intézményesített helyet kellene biztosítani a tudósutánpótlás és így a doktori képzés ügyének, illetve ügyeivel foglalkozásnak is.

Hamarosan felduzzad azoknak a PhD-fokozattal bíróknak, köztük a korábbi kandidátusoknál jóval fiatalabb és a gyakorlatban tapasztalatlanabb fokozatosoknak a száma, akik az MTA „köztestületi tagjává” is válhatnak és akár a közgyűlés „doktorképviselőivé” is, hasonlóan az akadémiai doktorokhoz. Ezért legalábbis mint irányelvet kellene (a sokat emlegetett „tudós életpálya-modell” egyes szakaszainak világos megkülönböztetése szerint is) leszögezni (vagy talán egy belső ügyrendi előírással szabályozni), hogy „közgyűlési doktorképviselők” – a fogalom eredeti értelmének megfelelően – általában (vagyis kellően indokolt ritka kivételektől eltekintve) csak akadémiai doktori fokozattal, illetve címmel rendelkezők lehetnek.

(7) A közvélemény és a média

tájékoztatásának kérdése

Minthogy az Akadémia és tagjai elleni támadások nagyrészt tájékozatlanságból erednek, és megtévesztő hatásuk is csak a közvélemény kellő tájékozottságának a hiánya mellett érvényesülhet, nyilvánvalóan többet kell tenni az MTA és tagjai tevékenységéről szóló, a médián keresztül történő rendszeres és megfelelő tájékoztatás javítása terén.

Az új tudományos eredményekről szóló tájékoztatás rendszeressé tétele csak oly módon biztosítható, ha az osztályok és azok bizottságai egyfelől „menetközben” és automatikusan (vagyis nem csak időközönként) tájékoztatást kapnak tagjaiktól minden újabb és jelentősebb alkotásról (legyen az találmány, új felfedezés vagy eljárás, illetve tudományos monográfia, nagyobb „horderejű” szakkönyv és tankönyv stb.). Másfelől pedig, ha hasonlóképpen automatikusan továbbítják azt egy központi nyilvántartás számára, amelyet a Kommunikációs Titkárság fel tud használni.

Megfontolásra ajánlható egy olyan állandó rovatnak a bevezetése a Magyar Tudomány kiadványban, amely – a könyvrecenziók és a beérkezett könyvekről adott tájékoztatás mellett, azokat kiegészítve – rendszeresen közölné a különféle tudományterületeken megjelent és az MTA tagjai, valamint az akadémiai doktorképviselők által írt új tudományos könyvek (nem utolsósorban az idegen nyelvű, illetve külföldön publikált művek) és jelentős felfedezések, újítások listáját. Ehhez az információt a szerkesztőség az osztályoktól kaphatná meg központi utasításra. (Egy ilyen lista persze kiegészülhetne más szerzők jelentősebb publikációinak felsorolásával is, és mert mind az előbbi, mind az utóbbi egyszersmind „reklámnak” is számít, talán az érintett kiadóvállalatok némi pénzügyi támogatásra is hajlandók lennének.) Ugyanebben a rovatban megkülönböztetve vagy időnként más módon e folyóirat külön jegyzékben közölhetné az idős, már nyugdíjas akadémikusok újabb publikációira, tudományos eredményeire, valamint aktivitásukat bizonyító egyéb tevékenységükre vonatkozó adatokat.

Ezenfelül talán érdemes lenne a Magyar Tudományban egy olyan, ugyancsak tájékoztató jellegű cikksorozatot is megindítani, amely – túlmenően az időnként az egyes osztályok saját magukat bemutató cikkcsoportján – foglalkozna az Akadémia egészének múltjával, működésének korábbi szabályozásával, társadalmi szerepével, az államhoz, illetve a hatalomhoz való viszonyával stb. Sőt, kitérne az akadémikusok második világháború előtti korszakokban élvezett anyagi és erkölcsi megbecsülésének, jövedelmi helyzetének és életviszonyainak kérdésére, valamint a jelenlegieknek más országokéval való összehasonlítására is.

Összefoglaló és határozati javaslatok

(1) Meg kell őrizni a Magyar Tudományos Akadémiának mint autonóm, önkormányzati elv szerint működő nemzeti intézménynek

• a köztestületi szervezetét, a doktorképviselőket is felölelő közgyűlésnek, a tanácskozási jogúakkal kibővített tudományos osztályoknak és a tudományos kutatók sokaságát átfogó bizottságaiknak a rendszerét,

• közfeladataival együtt járó jogait és saját vagyonát,

az állami költségvetésből történő pénzügyi támogatását, valamint

• az Országgyűlés irányában felelősséggel tartozását.

(2) Fenn kell tartani, és hatékonyan kell működtetni az MTA kutatóintézeti hálózatát,

• annak a köztestületi résztől megkülönböztetett irányítási apparátusával,

• a köztestületek szakmai ellenőrzése alatt és

• az intézeteknek az egyetemekkel való mind szorosabb együttműködése mellett.

(3) Értelemszerűen el kell választani (illetve az Akadémia működésén belül össze kell egyeztetni) egyfelől a köztestületi munka terén alkalmazandó arányos és demokratikus képviselet elvét, és másfelől a tudományos minősítések rendszerében érvényesítendő teljesítményi elvet, a tudományos teljesítményen alapuló tekintélyelvűséget. A köztestületi döntéshozatal demokratizálódását fokozni kell, és a választott képviselők és tisztségviselők feladatait, felelősségét pontosítani szükséges.

(4) Továbbra is biztosítani kell az Akadémia meghatározó szerepét a tudományos minősítésekben, és fenn kell tartani az akadémiai doktorátus intézményét mint az egyetemi tanári kinevezések megfelelő követelményeit biztosító és mint az akadémiai tagságra jelölésekhez való kiválasztást segítő rendszert.

(5) Tovább kell fejleszteni az MTA és az egyetemek közötti együttműködést, szerves kapcsolatot biztosítva az egyetemi tanszékek és az akadémiai kutatóintézetek között, és ez utóbbiakat fokozottan bevonva a doktorképzésbe, valamint erősítve az Akadémia osztályainak, illetve bizottságaiknak szerepét és felelősségét az egyetemeken folyó kutatások és doktorképzés segítésében.

(6) Meg kell őrizni az akadémikusi és a doktori tiszteletdíjak rendszerét, és törvényileg rendezni szükséges azok összegét, illetve nagyságának (a mindenkori kormányzat költségvetési politikájától és jóindulatától kevésbé függő) meghatározhatóságát

• nemcsak az elismert érdemek honorálhatóságának és

• a már nyugdíjas vagy a közeljövőben nyugdíjba vonuló akadémikusok és doktorok anyagi helyzetének, hanem

• általában az élethosszig tartó tudományos tevékenység indokolt díjazásának és

• a tudományos munkára ösztönzés céljának is a figyelembevétele alapján, valamint

• a tudományos életpálya vonzerejének növelése céljából és a tudományos kutatók itthon maradásának, illetve hazatérésének ösztönzésére.

Ez természetesen megkívánja a tiszteletdíjak mértékének a jövedelmi viszonyok jövőbeli alakulásához igazodó későbbi változására vonatkozó szabályozást, valamint a tiszteletdíj kifizetésének (az egészségi állapotuk által nem gátolt tudósok esetében) az elsősorban tudományos tevékenység folytatására vonatkozó kötelezettség teljesítésétől való függővé tételét.

(7) Ez utóbbira való tekintettel is, de a köztestületi munka hatékonyságának fokozása céljából is az eddiginél konkrétabban és pontosabban meg kell határozni az Akadémia tagjainak és doktorainak, illetve doktorképviselőinek a jogait és kötelezettségeit, és az Akadémián belül el kell törölni a hetvenéves korhatárt, egyszersmind kezdeményezve a törvényhozók irányában az oktatás és tudományos munka szellemi irányítása terén a kor szerinti diszkrimináció megszüntetését.

(8) A közvélemény és a politika jobb informálása céljából az Akadémia saját folyóiratában, a Magyar Tudomány folyóiratban rendszeresen és az eddiginél átfogóbb, szélesebb körűen tájékoztatást kell adni (az osztályok és bizottságaik jelzései alapján) az akadémikusok (esetleg külön a nyugdíjasok) újabb tudományos eredményeiről, publikációiról, gyakorlatban alkalmazott újításairól és szakmai tanácsairól. Célszerű lenne egy cikksorozatot is indítani az MTA múltjáról és tagjainak múltbeli anyagi helyzetéről is.

Irodalom

Kónya Sándor (1994): „…Magyar Akadémia állíttassék fel…”. Akadémiai törvények, alapszabályok, ügyrendek 1827–1990. MTA Könyvtára, Budapest

¹ A cikk annak a szövegtervezetnek az alapján készült, amelyet a IX. osztály megbízásából Szentes Tamás akadémikus, volt osztályelnök terjesztett az áprilisi osztályülés elé, és amelyet – miután annak összes fontosabb megállapításaival az osztály egyetértett – a Bayer József osztályelnök-helyettes vezetésével megbízott szerkesztőbizottság, Csaba László és Hamza Gábor akadémikusok közreműködésével egyes pontjaiban kiegészített, illetve módosított.

² Még válaszra sem méltóak az olyan megjegyzések, amelyek szerint Akadémiánk valamiféle „feudális reliktum” vagy éppen „szocialista örökség”. Hiszen köztudott, hogy hasonló intézmények a világ számos országában, köztük a legfejlettebb országokban is működnek, és nagy megbecsülést élveznek. Nem kevésbé vall nagyfokú tudatlanságra az akadémiai intézetekben folyó elméleti alapkutatásokat kifogásoló és megszüntetésüket sürgető olyan kijelentés is, amely szerint „az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni”. Közismert tény ugyanis, hogy korunk legjelentősebb technikai és technológiai, valamint gyógyászati és egyéb eredményei éppenséggel az elméleti alapkutatásokból származnak, és ma már nemcsak a kormányok, hanem a világcégek is hatalmas összegeket áldoznak ez utóbbiakra. Az olyan megjegyzés pedig, amely azt állítja, hogy „a magyar tudománynak nincs kiemelkedő nemzetközi tekintélye”, illetve „hazánk jelenleg a tudományos és a művészeti élet perifériáján tanyázik”, már azokat a külföldi neves tudósokat is elképesztené, akik örömmel vesznek részt a rendszeresen Budapesten rendezett World Science Forumon.

³ Az 1990-ben elfogadott új alapszabályhoz fűzött közgyűlési nyilatkozat szerint az Akadémia „kibővíti belső demokratizmusát. Ennek keretében az Akadémia az egész magyar tudományos közösség képviseletét megtestesíteni hivatott akadémiai tudományos bizottsági hálózatot választás és delegálás elvei alapján újjá alakítja”. Az új alapszabály bevezetője utal arra, hogy erősíteni kell az Akadémia érdekképviseleti, önkormányzati és köztestületi jellegét, felépítésének és működésének demokratizmusát.

<-- Vissza a 2008/07 szám tartalomjegyzékére

---

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

---

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]

---