
Varga János időtálló történeti művek alkotója, az
MTA rendes tagja, a Magyar Országos Levéltár nyugalmazott
főigazgatója, az Eötvös Loránd Tudományegyetem dékánhelyettese,
címzetes egyetemi tanára, 1956-ban az Egyetemi Forradalmi
Diákbizottság választott elnöke és a Magyar Értelmiség Forradalmi
Bizottságának tagja, 1990–1994-ben a Magyar Országgyűlés képviselője,
számos tudományos és állami elismerés, köztük a Széchenyi-díj (2005)
és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének (2007)
kitüntetettje, 2008. január 10-én elhunyt.
Varga János sugárzó tehetsége, szülőföld- és
hazaszeretete, ösztönös demokratizmusa, nyíltsága és kifejező
készsége, szerénysége és öntudatossága egyenesen Petőfivel
rokonította. Az 1947/48-as tanévre a pesti bölcsészkarra beiratkozó,
majd az Eötvös Collegiumba sikerrel pályázó falusi fiú kivételes
adottságai meghódították, de sokszor meg is hökkentették a rá
felfigyelőket. A tehetség virtuális mércéjét éppen Petőfi nálunk
utolérhetetlen magasságba emelte. Azonban az utol nem érhető szintet
másfél évszázadon át kevesen tudták annyira megközelíteni, mint az
akkor pályakezdő Varga János. A falu világából érkezett kivételes
adottságokkal. Meg is próbálták a szinte páratlan tehetséget a
„káderutánpótlásba” olvasztani. De nehéz időket megjáró, helytálló
értelmiségi, halhatatlan életművet hátrahagyó történettudós vált a
falu hű fiából.
Már egyetemistaként hírneve lett, s nem költött,
hanem kivételes teljesítménnyel fedezett. Az Eötvös-egyetem középkori
magyar történeti tanszékének tanársegédjeként 1952-ben publikált, a
18. századi jobbágyterhekkel foglalkozó tanulmányaitól egyenes út
vezetett a felszabaduló jobbágyparasztság részvételét az 1848-i
önvédelmi háborúban tárgyaló könyvéhez, amellyel 1955-ben, az
országban az elsők között nyerte el nyílt vitában a kandidátusi
fokozatot. Még abban az évben dékánhelyettessé avatta I. Tóth Zoltán
dékán (az 1956-ban mártírsorsra jutó akadémikus) az egyetem és számos
diák szerencséjére. Hiszen Varga János személyes példájával a
hallgatók nagy többségét úgy állította a szabadság ügye mellé, hogy
diákjai a provokációkat is elhárítva felelősségteljes szerepet
vállaltak 1956 fejleményeiben. Ennek ellenére Varga János, mint az
Egyetemi Forradalmi Diákbizottság választott elnöke és a Magyar
Értelmiség Forradalmi Bizottságának volt tagja az egyetemen nem
maradhatott. Tizenkét éven át az MTA Történettudományi Intézetének
kutatójaként, majd huszonkét éven át (felerészben a Magyar Országos
Levéltár főigazgatójaként) fejtett ki maradandó értékű munkát a hazai
levéltárügy és a magyar történettudomány érdekében.
|
|
Varga János indokolhatatlanul korai nyugdíjba
szorításáig, majd azt követően is, szinte páratlan kutatói,
történetírói teljesítményt nyújtott. A korábbi hazai és regionális
kutatási eredményekre is támaszkodva, de legfőképpen saját
forrásfeltárása alapján írta meg a hazai jobbágyság több mint három
évszázados történetét a röghöz kötöttségtől a jobbágyfelszabadításig.
A folyamat sajátosságait kiemelve olyan sematizálástól mentes
összképet alkotott, ami kivételes a magyar historiográfiában. E
témakörben publikált legfontosabb munkái: A jobbágyi földbirtoklás
típusai és problémái 1767–1849. (1967) (Németül is.),
Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban
1556–1767. (1969), A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban
(1971). E művek több mint ezerszáz oldala olyan koherens alapot képez
a témakör minden fontos elemének megközelítésére és értelmezésére,
amire a jelen, sőt a jövő tudományossága is szilárdan támaszkodhat.
Így van ez Varga Jánosnak – a továbbiakban csak
példázható – főként a reformkorral, valamint a forradalommal és
szabadságharccal foglalkozó munkásságával is. Személyes
kutatómunkáról, sokban új felismerésekről és mindig szellemi
függetlenségről vallanak ezek is: Népfelkelő és gerillaharcok 1848
őszén… (1955); Magyarország története 1795–1849 (1964);
A Görgey-kérdéshez (1960, 1964, 1974); Megye és haladás a
reformkor derekán I–II. (1980); Deák és az első magyar
büntetőrendszer tervezete (1980); Helyét kereső Magyarország /
Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (1982);
Kereszttűzben a Pesti Hírlap / Az ellenzéki és a középutas
liberalizmus elválása… (1983); A Hungarian Quo Vadis?
(1993); Románok és magyarok 1848–1849-ben (1995); Az
országgyűlés szerepe a honvédelem megalapozásában (1998);
Batthyány és az 1848. évi szeptemberi válság (2000) – A
sorsfordító korszakokról érdemlegeset mondani Varga János munkáinak
ismerete nélkül immár nem lehet. Azonban nem csupán kivételes értékű
irodalmi hagyatékot formált, hanem önmagát is korunk lényeglátó
személyiségévé avatta. Bizonyította ezt, amikor 1990-ben
képviselőséget vállalva egyik szellemi irányítója lett az országgyűlés
Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága munkájának.
Sok mellőzés és akadályoztatás után a Magyar
Tudományos Akadémia 1990 tavaszán levelező, 1998-ban rendes tagjává
választotta. Az ezredfordulót követően – betegeskedése ellenére –
folytatta tudományos tevékenységét. Sőt felismerve a kutatókban
fogyatkozó magyar középkori társadalomtörténeti elemzések aggasztó
helyzetét, s minthogy felkészültsége ezt is lehetővé tette számára,
felújította középkori vizsgálódásait. Így születtek meg hézagpótló,
illetve új utakat nyitó tanulmányai: Földeskü. Határviták lezárása
a 12–15. században (2000); Az Árpád-kor szabaddénárosai
(2006); A királyi serviens (2006). A 2007 utolsó napjaiban
befejezett A „kelt jobbágyfiúk” legendája című és
Forrástanulmány az Árpád-kori társadalom történetéhez alcímű
posztumusz munkája egyik kiváló tanítványa gondozásában sajtó alatt
van.
Életművének tudományos fontossága, igazmondásra,
munkára és helytállásra ösztönző példaadása, szeretetreméltó embersége
messzemenően indokolja, hogy Varga Jánost a legjelentősebbek között
tartsuk számon kortársaink között. Tudományos pályájának ethoszát is
érzékelteti, amit szerény öntudattal Pilinszky Jánostól idézve
önmagára vonatkoztatott: „Amiként kezdtem, végig az maradtam.” Tegyük
hozzá: A tudományosan igazolható tények és folyamatok megközelítésére
törekvő, becsületes alkotó példaképe volt és marad.
|
|