Kiss Endre: Magyarország és a globalizáció
A globalizáció és országunk viszonya több társadalomtudóst, illetve kutatói teamet indított a kutatás és az értelmezés útjára. Kiss Endre munkája a kérdéskör átfogó társadalomelméleti-filozófiai megközelítésére vállalkozik, és oly módon közelíti meg a szerteágazó témakört, hogy elolvasása érdekes adalékot jelenthet több társadalomtudomány művelői számára. „A globalizáció problematikája a posztszocialista rendszerváltás egyik alapvető vetülete s egyben a magyar társadalom előtt álló egyik legfontosabb feladat, illetve kihívás” (9.), állítja a szerző. A posztkommunista demokratizálódás a globalizáció aspektusából való megközelítése demokráciaelméleti perspektívában új szempontokat ad a politikatudományban elterjedt tranzitológiai, illetve konszolidációs nézőpontokhoz képest a kötet tanulmányaiban. „A valódi globalizáció tehát nem új, ismeretlen hatalmi központ vagy világkormány, hanem elvileg az összes aktor minőségileg új viszonyrendszere, aminek kitüntetett vonása a »globalitás«, azaz a globális folyamatokhoz és hálózatokhoz való lehetséges és sajátos módon »demokratikus« hozzáférés.” (11.)
A globalizáció politikaelméleti, és jelesül demokráciaelméleti megközelítésében a szerző Immanuel Kant 1795-ben íródott Az örök béke című munkájában kifejtett utópikus tervezetének értelmezéséhez nyúl vissza, amelynek másutt külön tanulmányt is szentelt. Nem félreértés a fenti évszám! Kantnak az 1795-ben írott műve ma nem csupán a globalizációval foglalkozó német viták, hanem az angolszász elméleti értelmezések között is közszájon forog. Így a saját korában is nagy vitákat kiváltó mű, amely hozzászólásra ihlette a kortársak közül például Johann Gottlieb Fichtét, Friedrich Schlegelt, és Joseph Görrest is, hasonlóan Kant etikájához, ismeretelméletéhez és esztétikájához az adott tudományszakban nem csupán klasszikus elmélettörténeti teljesítmény, hanem kiinduló és eligazodási pontként szolgál a mai vitákban. Olyannyira, hogy a munka kortárs vitájával foglalkozó ismert filozófiatörténész, Reinhard Merkel írását az iraki háború megítéléséről Kant örök béke-tervezetének alapján annak idején még a Népszabadság is fordításban közölte!
Jó lenne megszívlelni a nagy német filozófus mai népszerűségét az aktuális politikai és politikaelméleti vitákban azoknak, akik folyton a Magyarországon egyébként sem fölös számú filozófai intézetek és tanszékek, valamint szakok összevonásán, átszervezésén és megszüntetésén munkálkodnak…
Kiss Endre több érdekes és eredeti szempontot mutat be a globalizáció társadalmi-politikai hatásainak elemzéséhez, így a hozzáférés lehetőségének kitágulásában látja a globalizáció „demokratizáló” tendenciáját, amely a „világ zsugorodásához” vezet a társadalmi hely térbeli változtatásának, a mozgásnak, mobilizációnak a középpontba kerülése révén. (11-12.) A szerző más elemzőkhöz hasonlóan a globalizációs folyamatot az europaizálódás, az integráció terjedelmi és tartalmi bővülésének egyik fő mozgatórugójának tekinti. Francis Fukuyama a történelem végéről és a liberális hegemónia kialakulásáról szóló ismert tézisével szemben Kiss úgy véli, hogy a globális neoliberális hegemónia nem érvényesül, amelyben érvelése Samuel Huntington a civilizációk összeütközéséről szóló tézisére is támaszkodik. Kelet és Nyugat viszonya újrarendeződik a globalizált világtársadalomban, adósok és hitelezők, győztesek és vesztesek szerepei át- meg átmetszik egymást az új interdependenciákra épülő világrendszerben.
A globalizáció mint megközelítésmód győzedelmeskedni látszik a társadalomelméletben és társadalomkutatásban, és kutatásának fő részterületei az „informatikai, a mediatizált, a kockázati, a posztindusztrialista, a neoliberális, a monetarista és a tudás-globalizáció” (24.). A globális rendszer új mentalitásokat szül, a kultúra különféle rétegeinek át- meg átrendeződését jelenti a magas-mély, európai-amerikanizált, digitalizált-nem digitalizált ellentétpárjaiban. Kiss a társadalmi tőke vonatkozásában a globalizáció által kiváltott „lefelé köröző spirál” tendenciájáról beszél, amelyen azt érti, hogy csökkennek az egyes egyénekbe a társadalom által invesztált tőkefajták mennyisége és minősége, főként a közszféra válságának következtében, és ezt a problémát szerinte a tudástársadalom kibontakozása ellensúlyozhatja.
A globalizáció túl komplex folyamat ahhoz, hogy a szimpla optimista-pesszimista szembeállítással jellemezhetnénk bármely elemzőjének attitűdjét, de mégis megállapíthatjuk, hogy Kiss nem osztja a széles körben elterjedt technológiai optimista álláspontot, és több vonatkozásban kultúr- és társadalomkritikai szempontból látja és láttatja a globalizáció folyamatait. A globalizáció szerinte értelmezendő alternatívák sokaságát veti fel az ideológia, az állam, a társadalom és a kultúra területén egyaránt, és új aktorok „helyzetbe hozásával” jár.
A kötet tanulmányai megkísérlik a világpolitika meghatározó trendjeit, az antiterrorista háborúkat, az új polarizációkat kapcsolatba hozni Magyarország fejlődésével. A globalizációra épülő szemléletmód megmutatja a nemzeti fejlődésben megrekedt magyarázatok korlátait, amelyeket a demokratikus átmenetekkel foglalkozó társadalomtudományi szakirodalom jó része reprodukált. Kissnél az 1989-hez kötődő átmenetek aktorai és problémái olyan keretben értelmeződnek, amely igyekszik rámutatni a nemzeti keretfeltételek korlátainak fogságában kialakult önértelmezések és értelmezések parokiális voltára, és itt elsősorban tudásszociológiai megközelítést képvisel, amellyel annak a Mannheim Károlynak a szociológiájához kötődik, akinek egyik kötetét fordította és szerkesztette korábban.
Érdekes az a tézise, mely szerint a posztszocialista rendszerváltás „posztmodern szempontból értelmezhető” elsősorban azon a szálon, hogy a posztmodern alapvető „interdiszkurzivitása” és a „nagy elbeszélések” végének feltevése alapvetően egybeesnek a „történelem vége” tézis tartalmaival – véli Kiss (83.) Szerinte „az 1989. évi posztszocialista rendszerváltás olyan társadalmakban következett be, amelyekre nagymértékben már posztmodern attitűdök voltak a jellemzőek.” (83.) Eredetien elemzi a különféle szociokulturális csoportok szerepét a rendszerváltásban, a nagyipari munkásságtól az értelmiség különféle frakcióiig.
Számomra mint politikatudománnyal és más társadalomtudományokkal foglalkozó kutató számára az teszi érdekes olvasmány-nyá Kiss munkáját, hogy olyan kérdésekről ír, amelyek a társadalomtudományok keretei között egészen máshogy vetődnek fel, mint az általa alkalmazott társadalomfilozófiai megközelítésben. Úgy vélem, hogy az alkalmazott társadalomtudományok fejlődését nagyban segíti, ha nem mindig inherens belső fejlődési logikáik és módszertanuk, kategóriarendszerük alapján kialakított értelmezésekkel találkoznak a kutatott témáikról. Ilyen új szemléleti perspektívákat, vitára indító téziseket, alternatív megközelítéseket tartalmaz a globalizáció történet- és társadalomfilozófiai szempontú elemzésével foglalkozó monográfia. A globalizáció trendjeit Kiss a filozófiai általánosítás szintjén a szubjektum, praxis, emancipáció kategóriáival közelíti meg, és nyilván nem véletlen, hogy Kantnak az 1789-es forradalmakról adott történetfilozófiája és utópiája inspirálta saját, az 1989-es fordulatokat követően a globalizáció alternatíváit és trendjeit merészen megfogalmazó téziseinek kifejtésére; és fogalmaz meg például számomra, a politikatudomány művelője számára is releváns kérdéseket: „Mi lesz annak a specifikus ellentétnek a sorsa, ami a globalizációban ideáltipikusan és rendszerszerűen leértékelt politikai alrendszer váratlan erőteljes felértékelődésével jött létre, de úgy, hogy ez a felértékelődés nem vonhatja kétségbe a tisztán elméleti leírás érvényét és igazságtartalmát?” (134.) (Kiss Endre: Magyarország és a globalizáció. Székesfehérvár: Kodolányi János Főiskola, 2005)
Szabó Máté
egyetemi tanár, a tudományok doktora, ELTE Állam és Jogtudományi Kar, Politikatudományi Intézet
Korunk etikája
E kötet azt mutatja meg, hogy igenis van létjogosultsága posztmodern korunkban is az etikának, és e téren a vizsgálódás korántsem merülhet ki sem a modern kor hajnalán feltűnt szekularizálódó morálfilozófiákban, sem a felsőoktatási tananyagokba a XX. század végén esetleg még beépülő újabb filozófiákban. A XX. század végén, a XXI. század elején az etika megújulni látszik, összefüggésben a modernitás válságával, illetve azzal a modernben is megfigyelhető problémával, hogy a technikai-gazdasági-társadalmi fejlődés olyan új helyzeteket hozott létre, melyekre normatív szempontból kielégítő, evidens válasz nem adható. Viszont eltérően a modernitásra jellemző attitűdtől, a megoldást mi már nem automatizmusoktól várjuk, de a többek által öröknek tekintett értékek újrafeltámasztásában sem bízunk maradéktalanul. Az étosznak ezzel a XX. század végi kontextusban jelentkező állapotával foglalkoznak a kötet tanulmányai.
Az európai tradíció meghatározó áramlataihoz való kapcsolódás, amint azt Toronyai Gábor a XX. század végének markáns irányzatait kijelölő szerzőknél mutatja be, hogy a felvilágosodás utáni korban az etikai problematika igazságossági köntösben jelenik meg, és ez egyben szembenézés azzal, hogy a társadalom tagjait akár kulturális vonatkozásban is elválasztó tényezőket zárójelbe téve kell az együttélés elfogadható szabályait kialakítani, azaz szembenéznünk azzal, hogy az erkölcsök nagyon változatosak.
A gazdasági etika 1960-as évektől intézményesülő, egyesek által posztmodernnek minősített (44.) tudományát – amely éppen ezért (vagy ennek ellenére?) a vallások gazdasági etikája rekonstrukcióját is feladatának tekinti – Zsolnai László mutatja be. Úgy tűnik, ha nem is fordul meg, de megtörhet az a trend, hogy a modern közgazdaságtanban hosszú időn keresztül gyengült a gyökereknél még egyértelműen jelen lévő etikai megközelítés.
A politikai, közigazgatási és jogalkalmazó tevékenység etikai vonatkozásainak tagadásában a modernitás nem ment olyan messze, mint a gazdaság esetében. Ennek ellenére, mint Gulyás Gyula bemutatja, itt is megjelentek olyasfajta irányzatok, melyek az említett tevékenységeket egyfajta járadékvadászó motívum szerint próbálták leírni. A felvilágosodás által támogatott hatalommegosztás elvi tisztaságát kikezdi a gyakorlat, és ennek elméleti reflexiója: feladattá válik a parlament, a bíróságok és a közhivatal szerepének tisztázása. Ami egyértelmű ezek után az az, hogy egyik ág sem mentesül az etikai dilemmákkal való szembenézés alól.
Boda Zsolt azt bizonyítja, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyfajta etizálódása figyelhető meg, illetve egyre kevésbé lehet a kutatások szolgáltatta ismerettömeg birtokában (101.) úgy tekinteni a nemzetközi kapcsolatokra, mint a tisztán kalkulatív, stratégiai, az államok puszta önérdekkövetéséből adódó interakciók szférájára. A normák teljeskörű harmonizálása nem történik ugyan meg (123.), de erre a tradicionális közösségeknél bonyolultabb, például a nemzetállami keretek között létrejött társadalmakban sem került sor, és nincs is rá lehetőség, sem szükség (egy ésszerű alapokon történő nemzetközi kooperációhoz). Mindamellett a globális politikai mechanizmusok jelenlegi formájukban egyértelműen deficitesek etikai értelemben, bár a normák szerepe erősödésének jelensége érzékelhető (104.).
Fekete László azt mutatja be, hogy mind a mai napig, a liberális demokráciák egyesek szerint történelmet záró győzelme után, még ezen demokráciák legerősebb bástyáinak tartott országokban (így az Európai Unióban) is milyen elméleti-bölcseleti és politikai-hatalmi korlátjai vannak mind a mai napig az olyan alapvetőnek tartott és sokunk által a francia forradalom vagy az amerikai polgárháború óta szilárdan fennállónak hitt, a legtöbb fejlett ország alkotmányában biztosított szabadságjogoknak, mint amilyen a beszéd, a szólás szabadsága (megkülönböztetve a sajtószabadságtól, és a fölé helyezve). Az is nyilvánvalóvá válik, milyen törékenyek ezek a szabadságjogok.
Hársing László azt mutatja meg, hogy a tudományt és az etikát egymáson kívül helyező, nemcsak a modernitás egy bizonyos korszakában uralkodó, hanem – mint a szerző erre is felhívja a figyelmet – az ókori és középkori gondolkodókra is jellemző (165.) felfogás mára a múlté, még ha ma is viszonylag jelentős számú képviselője van. Az eszmetörténetben több hullámban jelentek meg olyan nézetek, hogy a tudomány elősegíti, illetve hogy visszaszorítja az erkölcsöket, mára azonban az egyszerű harmónia és az egyszerű kizárás sémái egy ennél sokkal ösz-szetettebb viszonyrendszerről szóló nézetrendszernek adták át a helyüket. A tudomány normatív vonatkozásai, a kutatás szabadságának etikai problematizálása ma már megkerülhetetlenek. (173.)
Dr. Kovács József bioetikáról, orvosi etikáról szóló tanulmányának – a kötet szellemiségével harmonizálva – az a tanulsága, hogy a mindennapi életben bizonyos szakmai evidenciák, mint az orvoslás esetében a hippokratészi eskü normatív tartalmai, a tudományos fejlődéssel sem nem szűntek meg, sem nem maradtak elégségesek, hanem az etikai érvelés megújulását váltották ki. (187.) Az orvosi gyakorlat nem maradhat meg az ösztönös étosz szintjén, mivel sokkal bonyolultabb élethelyzetek állnak elő. A tanulmány az egyes konkrét orvostudományi és -technikai változások kapcsán mutatja meg az etikai szférában jelentkező, normatív problémák jelentkezését, a folyamatot, amelynek során különneműnek vélelmezett okosságok egymásra hatva változtatják meg világunkat.
Molnár László Hans Jonast követve állapítja meg, hogy a bioszféra és az emberi társadalom közti, a technikai ráhatás képességének megnövekedése következtében felerősödött kölcsönkapcsolatok miatt a 20. század végének emberére hagyományozott etikákat meghaladva, cselekvéseink távoli és megfordíthatatlan hatásainak megítéléséhez új elvekre van szükség. (214.) A szerző elismerően, ugyanakkor kritikusan és szintézist keresve mutatja be az emberiségnek élő környezetére gyakorolt hatásait reflektáló etikák főbb típusait. Molnár szerint adható olyan értelmezés tradíciónknak, amely az ökológiai problematikát is befogadja (szemben a nyugati szellem eredendő elfajzottságát állító értelmezéssel), bár ez nem ment fel azalól, hogy szembenézzünk korunk megkerülhetetlen nóvumával. (241.)
Ropolyi László szerint „minden technikai szituáció egyúttal etikai szituáció is”. Ha igaza van, akkor elkerülhetetlennek tűnik, hogy a munkamegosztás, különböző technikai szituációkat teremtve, a szakértők és nem-szakemberek értékválasztásaiban olykor szakadékot fog teremteni, ahogy az a múltban is történt. (275.) Ha, mint sokak állítják, a technika nem hajtható a társadalom ellenőrzése alá, hanem autonóm, akkor sui generis technikai etikai szempontok alkalmazása indokolt (267.), de annak az álláspontnak az elfogadása sem kizárt, hogy a technika autonómmá válása, puszta eszközvoltán, sőt a gépen (258.) való túlemelkedése mindenféle etika lehetőségét aláássa. (Fekete László szerkesztő: Korunk etikája. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004., 295 p.)
Ohnsorge-Szabó László,
közgazdász-filozófus
<-- Vissza a 2006/6 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]