Terrorizmus és globalizáció
Trembeczki István
PhD, fõiskolai adjunktus, Nyíregyházi Fõiskola
Trembeczki @ freemail.hu
Immár a hatodik év is lassan lepereg az új évezredbõl, de a 2001. szeptemberi terrortámadás azóta is a világpolitikai események gyújtópontját alkotja. Egyrészt a meg-megújuló terrorfenyegetések és tényleges támadások, másrészt a terrorizmus ellen folytatott háború folyamatossága miatt. De ez csak a történések egyik szintje. Ez a brutális esemény egyúttal szimbolikussá vált, nemcsak azért, mert kitervelõi már az eredeti szándékaikban is a nyugati civilizáció gazdasági és az Egyesült Államok katonai hatalmát jelképezõ épületeket akarták megtámadni, és ez sajnos sikerült is nekik, hanem azért is, mert a terrorizmus jelensége betört a mindennapjainkba, és a hétköznapi kérdésfelvetésektõl a tudományos diskurzusokig most már mindenütt elõfordul.
Mielõtt azonban ennek az eseménynek abszolút jelentõséget tulajdonítanánk, és Jean Baudrillard nyomán „a Rossz exponenciális fejlõdésérõl” (Baudrillard, 2002) beszélnénk – bár értelmezésének kiindulópontját alapvetõen elfogadjuk és erre támaszkodunk – megpróbáljuk vázlatosan bemutatni a terrorizmus jelenségének gyökereirõl szóló nézeteket, majd az ezekbõl levont következtetésünk alapján kísérletet teszünk annak megfogalmazására, miben áll vagy állhat a jelenlegi helyzet történelmi különlegessége.
A terrorizmus hivatalos amerikai definíciója Segesváry Victor tolmácsolásában: „a nem fegyveres népesség ellen kisebbségi csoportok vagy titkos ügynökök által elkövetett, elõre megfontolt és politikai célokat szolgáló erõszakos tett, rendszerint egy bizonyos közvélemény befolyásolásának céljából”. (Segesváry, 2002) Noam Chomsky általánosabban fogalmaz, amikor a civil lakossággal szembeni erõszakos eszközök használatáról beszél politikai, vallási vagy más célok elérése végett. (Chomsky, 2002) Walter Laqueur a terrorizmust egyfajta módszernek tekinti, melynek célja a pánikkeltés és politikai változás elindítása. (Laqueur, 2002) A terrorizmus elõbb említett a definíciói is jelzik, hogy széles skálán helyezkedhetnek el az ilyen célzatú cselekmények, akár azok végrehajtásának mikéntjét, lokális vagy nemzetközi jellegét, akár mindazt a fellelhetõ politikai, gazdasági és társadalmi kontextust tekintjük, melyek együttese ezekhez a szándékokhoz és tettekhez vezet. A fenti meghatározásokból az is következik, hogy ez a jelenség a messzi múltba nyúlik vissza, nem csak a modern világ sajátossága. A jelen helyzetet viszont sokan mégis fordulatként, egy új korszak – sõt a negyedik világháború – beköszöntéseként értékelik. (Laqueur, 2002; Csizmadia, 2002; Baudrillard, 2002; Nógrádi, 2005)
Meglátásunk szerint a szeptemberi terrortámadást értelmezõk tábora három nagyobb csoportra bontható. Az egyik tábort Francis Fukuyama nézetei szimbolizálják a legkifejezõbben. Szerinte az események ellenére a modernizáció több évszázados múltra visszatekintõ programja tovább mûködik, a demokrácia és a szabadpiac szervezõ elvei továbbra is intenzíven terjednek a világ egyre nagyobb területein. A liberális demokráciának és a kapitalizmusnak nincsenek elméleti és gyakorlati alternatívái, csak bizonyos területek állnak ellen ennek a fejlõdésnek. (Fukuyama, 2002, 1994) Tehát a történelem végérõl tett bejelentése továbbra is érvényes, ha ezt a kifejezést történetfilozófiai értelemben használjuk, vagyis a történelmi események sokaságát egyetlen átfogó nézõpontból szemléljük, és az egyedi történések mögött makroszintû társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokra helyezzük a hangsúlyt. Fukuyama szerint nem léteznek olyan kulturális akadályok, amelyek véglegesen megállítanák ezt a fejlõdést, csak néhány ország anélkül szeretné a modernitás gazdasági és technológiai elõnyeit élvezni, hogy elfogadná a demokratikus berendezkedést vagy a nyugati kulturális értékeket, illetve egyelõre nem képesek ezt a két dimenziót adaptálni. Az iszlám világot tekintve pedig elsõsorban a nyugati siker kiváltotta sértettséggel magyarázza az Amerika és a Nyugat elleni gyûlöletet, de kételkedik a radikális iszlám valódi vonzerejében a liberális demokráciával szemben, és egy kisebbségnek tudja be a terrortámadással rokonszenvezõket. A tényleges ellenállás azok részérõl érkezik szerinte, akik hagyományos életvitelét változtatja meg a modernizáció. (Fukuyama, 2002, 1994)
Bernard-Henry Lévi hasonló következtetésekre jut: a konfliktus tulajdonképpen az iszlám világon belül zajlik, az iszlám felvilágosodás léte a tét, mely korábban már megindult, csak megtorpant. Az ellenszenv forrásai ezen túl még a hosszú hanyatlás emléke és a gyarmatosítás tapasztalata. (Lévi 2002)
A másik irányzat Samuel P. Huntington paradigmáját látja igazoltnak, miszerint a globális politikát egyre inkább a kulturális hovatartozás, identitás dimenziója határozza meg, és az ebbõl a szempontból meghatározható civilizációk közötti konfliktusok lesznek a jelen és a közeljövõ fõbb összeütközései. (Huntington, 1998) A 2001. évi terrortámadásban pedig ez a feszültség robbant ki, sõt Segesváry véleménye szerint az ezt követõ iraki háború során már „civilizációs összeütközés tanúi lehetünk”, annak ellenére, hogy a háborúnak ideológiai (az emberi jogok védelme), gazdasági (az iraki olaj elérhetõsége amerikai vállalatok számára) és politikai (izraeli-palesztin konfliktus elmélyülése) okai is lehettek. (Segesváry, 2004)
Azonban szögezzük le, hogy maga Huntington nem tartotta a szeptember 11-i terrortámadást a civilizációk összecsapásának, hanem bizonyos csoport (barbárok) támadásának a civilizáció, mint olyan ellen, amely nem fajul civilizációk közötti háborúvá, ha iszlám államok az Egyesült Államok mellé állnak a terrorizmus elleni harcban. (Huntington, 2002) Ugyanezen a véleményen van Rostoványi Zsolt is, aki azonban kiemeli az azóta eltelt idõszak lépéseinek civilizációs meghatározottságát. (Rostoványi, 2002)
A harmadik csoporthoz azok tartoznak, akik a gazdag Nyugat és a szegény országok, illetve az uralkodó-uralt kapcsolat politikai és gazdasági instanciákban jelentkezõ kettõsségében látják a feszültség okait. (Baniszadr, 2002) Ezek a vélemények sokszor élesen elítélik a huntingtoni téziseket, azokat roppant károsnak tartva, mind az emberiség egységének tételezése, mind az egyéni és kollektív identitás megértésének szempontjából. (Talal 2002, Said 2002) Ugyanakkor tovább is mennek, és a Nyugat, de különösen az Egyesült Államok politikáját teszik felelõssé a világpolitikai helyzet elmérgesedéséért, amivel természetesen nem adnak felmentést a terroristáknak, hanem egy más szintû diskurzust és problémamegoldást tartanak szükségesnek. Ehhez az irányzathoz tartozók radikálisabb kritikái nagyon erõsen hangsúlyozzák az Egyesült Államok politikájának hegemón jellegét, az ennek megfelelõ politikai attitûdöt, és az abból fakadó problémákat. (Chomsky, 2002; Ankerl, 2003)
Az ilyen típusú útkeresésekhez látjuk tartozónak azokat a nézeteket is, melyek egyaránt tévesnek tartva az unilineáris fejlõdésrõl szóló diskurzusokat, valamint a kulturális mezõ kiemelését is, vagy a társadalmakon belül és között fellépõ konfliktusok gazdasági alapjainak részletes feltárásától várják az események jobb megértését (Szentes, 2002), vagy a vesztfáliai rendszer lezárulásából következõ jelenségekbõl: az identitások szubjektivizálódásából és az erõszak privatizációjából (Csizmadia, 2002).
Természetesen ez a vázlatos felsorolás és tipizálás nem adhatja vissza az egyes eltérõ álláspontok intellektuális gazdagságát, inkább csak tájékozódásul szolgálhat. De észrevehetõ, hogy a háromféle megközelítés tulajdonképpen megfeleltethetõ a nemzetközi kapcsolatok tudománya három fõ irányzatának: az idealista, a realista és a strukturalista iskoláknak, pontosabban szólva ezek késõbbi „neo” változatainak. A második iskola liberális – pluralista és liberális institucionalista, a harmadik globalista, illetve világrendszer-elméletben gondolkodó irányzatként is szerepel az elméletek elnevezésekor. (Kiss, 2003) A megfelelés nem véletlen: a terrorizmus kérdése a biztonságpolitika és így a nemzetközi kapcsolatok elméletének fontos részét alkotja, s értelmezése más-más paradigmák felé mutat. Csakhogy felmerül a kérdés, hogy az egyes koncepciók milyen szinten tudnak egymással kommunikálni, vagyis lehetséges-e egy átfogó elmélet megalkotása? Hiszen bármelyiket nézzük is, mindegyikben találhatóak elfogadható megfigyelések, de ha valamelyik nézetrendszert a maga teljességében fogadjuk el, máris nem egyeztethetõ össze a két másik közül legalább eggyel. Különösen azért nem, mert az események radikalizmusa és kiterjedtsége nem teszi lehetõvé az objektív elemzést; a moralitást és az identitást érintõ dimenziói is vannak. Ugyanis: ha csak a lineáris fejlõdés kiváltotta problémákra fókuszálunk, akkor a civilizációs megközelítés lehetséges pluralizmusa eliminálódhat – számos, a fejletlenségrõl szóló teoretikus és konkrét konfliktust keltve – egy egyenes vonalú evolúciós séma alkalmazásában. A kulturális dimenzió kizárólagossága könnyen csaphat át egy újabb bipoláris ellenségképbe, ahol ideológiák helyett kultúrák összemérhetetlensége ütközik össze egymással. Végül, a gazdasági instancia túlzott kiemelése félreállíthatja az identitásválasztás motiváló szerepének hatását, leszûkítve az interpretáció érvényét.
Kiss J. László a nemzetközi kapcsolatok elmélettörténetének bemutatásakor megállapítja, hogy a három versengõ iskola különbözõ megközelítéseit nem lehet valamilyen semleges szempont alapján közös nevezõre hozni, mivel: „mindegyik paradigma maga alkotja meg a saját koncepcióját és kérdéseit, s nem kevésbé maga választja ki az elemzéséhez szükséges adatokat. Ennek alapján a paradigmák – így a realizmussal szemben felsorakozott pluralista-liberális, illetve transznacionális megközelítések – »össze nem mérhetõnek« bizonyultak, mivel mindegyik magának alkotta meg a saját »nyelvét« és kritériumait. (Kiss, 2003, kiemelés tõle) A 2001. szeptember 11-i terrortámadás okainak elemzéseinél hasonló problémát érzékelünk: a nézetek közötti átjárhatóság felettébb kétségesnek tûnik.
De éppen ez a teoretikus dilemma sugallja azt, hogy az Amerika elleni terrortámadás kitüntetett jelentõségû esemény. A berlini fal megnyitása után ez a második olyan szimbolikus cselekmény, amely egy határozott – bár nem a közelebbi múltban gyökerezõ okok nélküli – cezúrát húz meg a történelemben, egy új korszak kezdetét jelezve.
Nézeteink szerint a terrortámadás a globalizáció folyamata által keltett válsághoz kapcsolódik, röviden annak egyik válságjelensége. A fenti interpretációkban minduntalan érzékelhetõ összemérhetetlenség pontosan abból fakad, hogy olyan komplex konfliktusforrásra vezethetõ vissza, amely jelen pillanatban jellegénél fogva megakadályozza az elméleti szintézis kidolgozását. Ugyanis a globalizáció: „a termelés és fogyasztás új térbeli szerkezete, az áruk, a szolgáltatások, az emberek, a pénzügyi tranzakciók, a normatív intézmények, a magatartási minták, a tudás, az információ világméretû terjedése” (Kiss, 2003).; vagy más definíció szerint: „az a világállapot, amelyet a kölcsönös összefüggés földrészeken átívelõ hálózatai jellemeznek” (Langguth, 2004) olyan fokozatba lépett, amely úgy tûnik, nem teszi átláthatóvá az események mozgatórugóit.
Ez a hatás a globalizáció természetének sajátosságából fakad, vagyis hogy ellentétes folyamatokat indukál egyidejûleg: az integráció és fragmentáció, a centralizáció és a decentralizáció, a globalizáció és a lokalizáció, a homogenizáció és a heterogenizáció, a territorializálódás és a deterritorializálódás jelenségei egyszerre léptek mûködésbe. (Kiss, 2003) Nem egyértelmû az állami és a nem állami szereplõk közötti viszonyrendszer változásának egésze sem: a nem állami szervezetek befolyásának növekedése nem jelenti feltétlenül az államiság végét, inkább az állami funkciók megváltozását. (Kiss, 2003)
Ugyanakkor ezeket az egyidejûleg lezajló folyamatokat még érzékelhetõbbé és hatásukban intenzívebbé teszi a média, a hírközlés globalizálódása is: az események azonnal megjelennek a mindennapi életben, megnehezítve a közöttük történõ szelektálást és ennek következtében az értelmezést; tágabb értelemben pedig megváltoztatják a befogadó percepciójának milyenségét. De a globális média kialakulása kihat magukra a terrorcselekményekre is: hisz a félelem légkörének kialakítására, sõt akár a pánikkeltésre kiválóan alkalmas a híradók fõ mûsoraiba történõ bekerülés. Helyesen mondja Segesváry, hogy az ilyen veszélyeztetettség tudata már a terrorizmus része. (Segesváry, 2002)
A fentebb említettek mellett természetesen még hosszan lehetne sorolni azokat a konkrét ismérveket, amelyek a globalizáció révén hozzájárultak a terrorizmus – mely az úgynevezett „új típusú háború” jelenségcsoport részét képezi – hatékonnyá válásához és elterjedéséhez. A technikai fejlõdés, a hadiiparban és fegyverkereskedelemben történt kölcsönös összefonódás, a látványháború, az állami legitim erõszak-monopóliumot érõ nyomás, az „új globális underground hadigazdaság” mind fontos jellemzõi a változásnak. (Kiss, 2003) Gerd Langguth öt területet emel ki a globalizáció és a terrorizmus kapcsolatában: a klasszikus típusú nemzetállam hanyatlását, a vallási és kulturális identitások jelentõségének növekedését, a globalizáció bonyolult folyamatának átláthatatlanságát, a nyugati társadalmak emberének értékválságát és a migrációt. (Langguth, 2004)
De egyúttal ennél többrõl is szó van: egy meghatározott esemény megtörténtérõl, annak szimbolikussá transzformálódásáról és ennek ezen a szinten történõ tudatosulásáról is. A szeptemberi terrortámadás híre (a hidegháború végét jelzõ esemény után, de annál jóval nagyobb mértékben) azonnal végigsöpört a világon, és egyidejûleg azt a benyomást keltette, hogy valami globális történés részesei vagyunk. A terrortámadás hírének ilyen szintû kivételességét jelzi, hogy valamilyen azonnali reakciót mindenütt kiváltott, megváltoztatta a különbözõ történések közötti viszonyrendszert, és azóta is létezõ új fontossági sorrendet alakított ki. Ez a tudatosodás természetesen a globális média révén történhetett meg ilyen sebességgel, de pontosan ez a lényeg: a globalizáció tette lehetõvé a történelem érzékelésének ilyen plaszticitását.
Tehát alapjában véve egyetérthetünk Baudrillard azon kiindulásával, mely a globalizáció egészére helyezi a hangsúlyt a terrortámadás értelmezése során, de véleményünk szerint nem a globalizálódás mint önálló történelmi entitás elleni reakcióról van szó, hanem a globalizáció folyamata által kiváltott társadalmi, gazdasági, politikai, mentális – és tegyük hozzá, hogy környezeti, ökológiai – feszültségek válsággá eszkalálódásának kirobbanásáról, amivel együtt járt az esemény önmagán túlmutató jelentésének rögzülése is. Persze korábban is voltak erõszakos cselekmények, konfliktusos helyzetek, de most a szimbolikus erõszak kirobbanása miatt tartjuk válságosnak a mai helyzetet. A válság kitörésében ugyanakkor nagy szerepet játszott a kétpólusú világ megszûnése is, hiszen korábban számos már létezõ feszültséget kanalizálni tudott vagy egyszerûen elfojtott a két ideológiai tömb kérlelhetetlen versengése. Ez kapcsolja össze és helyezi nagyobb történelmi távlatba a berlini fal lebontását és 2001. szeptember 11-ét.
A globalizáció – és különösen annak utóbbi másfél évtizede – megítélésünk szerint tehát elsõdleges fontossággal bír az események milyenségében. Ennek egyik kulcsmozzanatára hívja fel a figyelmet Rostoványi Zsolt az alábbiakban: „a fõ problémát ugyanis az jelenti, hogy csupán a gazdaság szférája globalizálódott – vagyis csupán globális (világ)gazdaságról beszélhetünk – , a társadalom szférája nem. Nincs globális vagy világtársadalom, de nincs globális civilizáció sem, a civilizáció szó teljes, nem technikai, társadalom- vagy történelemfilozófiai értelmezésében.” (Rostoványi, 2002) A szó teljes értelmében vett globális civilizáció kialakulásának lehetõsége a történetfilozófiai diszciplína egyik alapproblémája, tulajdonképpen ennek megítélése különbözteti meg az unilineáris és a multilineáris fejlõdéskoncepciókat, a fukuyamai és a huntingtoni víziókat egymástól. A történelem végének bejelentése és az ezzel legtöbb fronton szemben álló civilizációk konfliktusa tézis egyaránt erre a dilemmára épül, és egyúttal tükrözi a nyugati világ (civilizáció, kultúra) önmaga történelmi szerepének, jelen helyzetének megítélésében bekövetkezett elbizonytalanodását, de optimistább szemszögbõl nézve mûködteti a nyugati hagyomány szerves részét alkotó, a saját értékekre irányuló reflektív magatartás attitûdjét is. (Eco, 2002) Ugyanakkor nem látjuk igazoltnak azt az állítást, miszerint a gazdasági folyamatok primátusán alapuló megközelítés vagy a posztvesztfáliai állapot megállapítása alapjában véve eliminálná a fenti dichotómiát, hiszen az észak-dél polaritásban vagy a modern, premodern és posztmodern entitások egymás melletti létezésében ezek újra és újra felmerülnek.
A globális civilizáció kialakulásának lehetõségét viszont pontosan a szó teljes értelmében vett civilizációk léte akadályozza: homogénné tenni azt, ami ontológiai értelemben Másik, meglehetõsen problematikusnak tûnik. Rostoványi tesz egy kitörési kísérletet (Rostoványi, 2002) egy globális etika szükségességének deklarálása felé, a közös emberi biológiai örökség és a vallások egyetemes értékeinek talaján, a különbözõ civilizációk közötti dialógusok segítségével, de ez az – egyébként lehetségesnek tûnõ – út azt a kérdést veti fel szerintünk, hogy az érdemleges párbeszédhez és konszenzushoz milyen mértékben kellene átírni a teljes értelemben vett civilizációs szótárakat.
Balázs Zoltán hasonló problémába ütközik, amikor könyvében a politikai közösség megteremtésének és mûködésének filozófiai reflexiójára vállalkozik. (Balázs, 2003) Az individualitás primátusára épülõ európai civilizáció politikai filozófiája ugyanis elkerülhetetlenül szembekerült azzal a feladattal, hogy megalkossa a közösséghez viszonyuló egyén leírását, és ezzel elindult az absztrakt emberi természet meghatározása felé. Balázst az elvont emberképbõl fakadó problémák (töredékességek, esetlegességek) elvezetik oda, hogy feladja az univerzális érvényû politikai filozófia megalkotásának szándékát. Ebbõl viszont azt a következtetést vonja le, miszerint viselkedésünket a saját hagyományunk alapján érvényes normákhoz kell igazítanunk, függetlenül attól, hogy ezek más kultúrákban érvényesülhetnek-e, vagy követik-e õket, illetve hogy saját magunk számára egyetemesen érvényes következtetéseket tudunk megállapítani. (Balázs, 2003)
Umberto Ecóval egyetértve mi is azt valljuk, hogy az egyetemesen érvényes csak akkor létezhet, ha a Másik megismerését is bekapcsolja a saját hagyomány feldolgozásába. (Eco, 2002) Ehhez viszont az is szükséges, hogy a Másik akarjon minket megismerni. De a jelen idõ történelmi különlegessége, a globalizáció mostani intenzivitása által kiváltott egyidejû ellentétes folyamatok, az interdependens kapcsolatok rendszerének növekedése pontosan ezt teszi nehézzé. Talán e történelmi fordulópont okainak mind mélyebbre hatoló kritikus vizsgálata lehet a kezdõ lépés a párbeszéd és a konszenzus felé, amíg nem késõ.
Kulcsszavak: globalizáció, válságjelenség, egyidejûségek, szimbolikus esemény, unilineáris és multilineáris fejlõdéskoncepciók
Irodalom
Ankerl Géza (2003): Világuralom – hitelre. Valóság. 12. 1–24.
Balázs Zoltán (2003): A politikai közösség. Osiris, Budapest
Baniszadr, Abil-Haszan (2002): A Nyugat kettõssége. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest, 65–69.
Baudrillard, Jean (2002): A terrorizmus szelleme. I In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest, 77–89.
Eco, Umberto (2002): Szent háborúk. Szenvedély és gondolkodás. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest 195–206.
Chomsky, Noam (2002): Az Egyesült Államok vezetõ terrorista állam. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest 55–64.
Csizmadia Sándor (2002): Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. Magyar Tudomány. 6, 800–813.
Fukuyama, Francis (1994): A történelem vége és az utolsó ember. Európa, Budapest
Fukuyama, Francis (2002): Még mindig a történelem végén vagyunk. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest 73–76
Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest
Huntington, Samuel P. (2002): „Nem, nem a civilizációk összecsapása”. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest. 31–32.
Kiss J. László (2003): Globalizálódás és külpolitika. Teleki László Alapítvány, Budapest
Langguth, Gerd (2004): A globalizáció veszélyei. Európai Szemle. 15, 23–36.
Laqueur, Walter (2002): A terror változó arca. Európai Szemle. 4, 19–27.
Lévi, Bernard-Henry (2002): A felvilágosodás háborúja. Valóság. 8, 113–118.
Nógrádi Gy. (2005): Negyedik világháború. Magyar Nemzet. 2005. 06. 16., 28.
Rostoványi Zsolt (2002): A civilizáció(k) globalizálódása, avagy a globalizáció (de)civilizálódása? Magyar Tudomány. 6, 785–799.
Said, Edward W. (2002): A tudatlanság összecsapása. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest, 33–37.
Segesváry, Victor (2002): A terrorizmus elleni háború. Valóság. 8, 1–9.
Segesváry, Victor (2004): Iszlám és politika. Valóság. 8, 1–13.
Szentes Tamás (2002): A globalizáció kedvezõ és kedvezõtlen hatásai. Magyar Tudomány. 6, 709–719.
Talal, Hasszán bin (2002): Az emberiség válaszút elõtt áll. In: Kovács Zsuzsa – Németi Tamás (szerk.): Szeptember 11. Értelmezések, elméletek, viták. Balassi, Budapest, 103–105.
<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]