Magyar Tudomány, 2005/7 904. o.

Megemlékezés

Fejes Tóth László

1915-2005

_*

A magyar matematika a Bolyaiaktól kezdve, Riesz Frigyesen és Fejér Lipóton keresztül kortársainkig számos ragyogó nagyságot adott a világnak. Zseniális egyéniségeket, akik meghatározó eredményeket értek el a matematika egyik-másik ágában. De alig volt közöttük olyan nagy formátumú, iskolateremtő tudós, aki tanítványok tucatjaiban keltette fel az érdeklődést kutatási témája iránt, és indította el őket a matematikusi pályán. A ritka kivételek egyike a néhány hónapja, 90 éves korában elhunyt Fejes Tóth László.

Erdős Pálhoz, Neumann Jánoshoz és Turán Pálhoz hasonlóan ő is Fejér Lipótnál doktorált a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Kétévi katonáskodás után, 1941-ben a Kolozsvári Egyetemre került. A később munkaszolgálatosként elpusztult Lázár Dezsőtől ott hallott először azokról a geometriai problémákról, melyek egész pályáját meghatározták. A legegyszerűbb kérdés úgy hangzott, hogy miként lehet elhelyezni egy "nagy" asztalon a lehető legtöbb egyforintost? Az állítást, miszerint a legjobb elrendezésben az asztal szélére tett érméktől eltekintve az összes egyforintost hat másik érinti, először Axel Thue, norvég számelmélész bizonyította 1892-ben. A bizonyítás korántsem magától értetődő.

A térben azt kérdezhetjük, hogy legfeljebb hány egységnyi átmérőjű gömb fér bele egy hatalmas tartályba? Ugyan a probléma egyes vonatkozásait Hermann Minkowski és David Hilbert is érintette, fél évszázadon keresztül főképp krisztallográfusok és fizikusok foglalkoztak vele. Érdeklődésük abból a meggyőződésből fakadt, hogy egy nagy nyomás alá helyezett homogén anyag atomjai vagy molekulái automatikusan a legsűrűbb kristályszerkezetbe rendeződnek. A lehetséges szabályos kristályszerkezetek teljes leírása a 19. század végére lényegében befejeződött. Így elvileg - rendkívül hosszadalmas számítások útján - tetszőleges alakú molekulák (vagy más objektumok) esetén nagy pontossággal meghatározható a legsűrűbb szabályos "rácsszerű" elrendezés.

De a mi a helyzet, ha a legsűrűbb elrendezés nem szabályos? Ez a kérdés akkoriban a kutatók zömében fel sem merült. Fejes Tóth László megsejtette, hogy mély matematikai problémáról van szó, amely szorosan összefügg a klasszikus analízis, approximációelmélet és algebra fontos területeivel. A nem rácsszerű szerkezetek és kvázikristályok vizsgálata mára önálló tudományággá vált. Ebben a folyamatban lehetetlen túlbecsülni Fejes Tóth László személyes szerepét. Még a háború befejezése előtt tucatnyi alapvető dolgozatot szentelt ilyen típusú kérdéseknek. Később a budapesti Árpád Gimnázium, majd 1949-től a Veszprémi Vegyipari Egyetem tanáraként szinte egymaga dolgozta ki a "geometriai elrendezések" elméletét "a síkon, a gömbfelszínen és a térben". Német nyelvű monográfiája, amely 1953-ban hasonló címen jelent meg Berlinben, a Springer kiadó legrangosabb matematikai könyvsorozatában, a témakör máig meghatározó klasszikusa, bibliája. Nem sokkal később Claude Ambrose Rogers, neves angol matematikus így fogalmazott: "Eddig az elhelyezések és fedések elmélete túlságosan fejletlen volt ahhoz, hogy egy teljes könyvet szentelhessünk neki. Fejes Tóth munkájának publikálása után viszont úgy tűnhet, hogy ebben a témakörben további könyvre nincs is szükség."

Az utóbbi tíz év talán egyik legnagyobb port felvert matematikai fejleménye az a máig is csak részben publikált cikksorozat volt, melyben Tom Hales megkísérelte az úgynevezett Kepler-sejtés bizonyítását, vagyis annak igazolását, hogy a háromdimenziós térben a legsűrűbb gömbelhelyezés rácsszerű. A sajtóközlemények nagy teret szenteltek annak a körülménynek, hogy Hales gigantikus munkája lényegében azt a programot váltja valóra kiterjedt számítógépes segédlettel, melyet Fejes Tóth László könyvében negyven évvel korábban felvázolt.

Az 1953-ban publikált mű, melyet oroszra és japánra is lefordítottak, egy csapásra világhírnevet szerzett Fejes Tóth Lászlónak. A világhírnév pedig meghozta a hazai elismerést, a Kossuth-díjat és 1962-ben az akadémiai tagságot. Fejes Tóth rendkívül szerény, puritán, velejéig tisztességes ember volt, aki szinte naiv módon hitt a "tiszta ész" erejében, és kereste az igazságot. Biztos, hogy ezek a tulajdonságok különösen értékesek a tudományos kutatásban. Sosem hajlott meg semmilyen hatalom vagy tekintélyelv előtt. Csak hosszas rábeszélés után vállalta, hogy 1970-től 1983-ig ő vezesse az Akadémia Matematikai Kutató Intézetét. Személye garancia volt arra, hogy az akkoriban erősen megosztott matematikai közélet viharai ne törjenek be az intézet falai közé, a munka zavartalanul folyjék. Ottlik Géza szavaival: ő "szavatolt a Lady biztonságáért".

A matematikusok egyik Mekkája az Oberwolfachi Matematikai Kutató Intézet. A Fekete Erdő egy elvarázsolt szögletében épült nemzetközi konferenciacentrumban hétről hétre más matematikai téma legjelesebb művelői találkoznak. Amikor 1962-ben az Intézet először rendezett diszkrét geometriai konferenciát, szinte magától értetődött, hogy ennek szervezésével és a tudományos program összeállításával Fejes Tóth Lászlót bízzák meg. Amint az Akadémiai Aranyérem odaítélésének hivatalos indoklásában áll: "a diszkrét geometria világviszonylatban is az ő tevékenysége nyomán vált önálló tudományággá". A szakmai elismerés büszkeséggel töltötte el, de a számos díj és kitüntetés, melyben része volt, ellenkezett puritán természetével, a velük járó külsőségek pedig kifejezetten feszélyezték.

Az 1962-ben rendezett oberwolfachi konferenciának még csak három magyar részvevője volt. Húsz esztendővel később Fejes Tóth László már népes magyar kontingens élén érkezett Oberwolfachba. Időközben nemzetközi hírű iskolát sikerült létrehoznia Budapesten. Tehetséges tanítványok és kollégák generációit vezette be a diszkrét geometria rejtelmeibe. Kivételes problémafelvető készségével mindenkit lenyűgözött. A tanulmányi versenyeken edződött ifjú magyar matematikus titánok hagyományosan jó feladatmegoldók. Fejes Tóth László pedig ontotta az egyszerűen megfogalmazható, gyönyörű kérdéseket. Lehet, hogy középiskolai tanári múltja is közrejátszott abban, hogy mindig ügyelt az egyszerű fogalmazásra és az esztétikai szempontokra. Utálta a bonyolult jelöléseket és a "magas Matematika" nagyképű fogalmainak felesleges használatát. A feladatok között szép számmal akadt olyan, amely néhány szellemes ötlet segítségével - vagy éppen kitartó aprómunkával - viszonylag könnyen megoldható. Aki a sikeren felbuzdulva megpróbált mélyebbre ásni, és hozzálátott Fejes Tóth László soron következő feladatának megoldásához, az gyakran leküzdhetetlennek látszó akadályokba ütközött. Ha volt benne kitartás és tehetség, akkor olyan izgalmas kutatási területre bukkant, melynek feltárása sok évre elegendő gondolkodnivalóval szolgált.

Matuzsálemi kort ért meg. Megkerülhetetlen, impozáns, teljes életművet hagyott maga után. A sors különleges adományának tekintem, hogy tanítványa, munkatársa, tisztelője és - a nagy korkülönbség dacára - talán kicsit barátja is lehettem. Szakmai és emberi szempontból ő volt és marad számomra az etalon.

Pach János

matematikus

^{* A fotót Hargittai István akadémikus készítette}

TANDORI KÁROLY

1925-2005

Életének 80. évében, 2005. január 24-én elhunyt Tandori Károly Kossuth- és Széchenyi-díjas matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézetének nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanára, az egyetem professor emeritusa és díszdoktora, a Bolyai János Matematikai Társulat tiszteletbeli elnöke, a nemzetközileg kiemelkedő magyar matematikai analízis egyik legjelentősebb egyénisége.

1925. augusztus 23-án született Újvidéken, ahol édesapja, idősb Tandori Károly egy, már régóta ott honos, kiterjedt családból eredő tetőfedőmester volt, édesanyja, Varga Julianna pedig egy bácsfeketehegyi földműves családból származott. A háromfős kis családot 1930 nyarán kiutasították Jugoszláviából, így az ötéves Tandori Károly első szegedi éjszakáját menekültként egy iskolai tornaterem padlóján töltötte. A család Szegeden telepedett le, édesapja hamarosan itt is a megbecsült tetőfedőmesterek egyike lett, jól menő kisiparral. Ifjabb Tandori Károly 1932-től négy évig az Újszegedi Állami Népiskolába járt, majd 1936-ban a Baross Gábor Gimnázium diákja lett - ez volt akkor a Szegedi Tudományegyetem gyakorló gimnáziuma. A végig kitűnő diák itt érettségizett 1944-ben, és felvételt nyert a Budapesti Műegyetem kultúrmérnöki szakára. A közelgő front miatt tanulmányait mégis inkább itthon, a Szegedi Tudományegyetem matematika-fizika tanári szakán kezdte meg 1944 őszén, gondolván, hogy ezekre a tárgyakra mérnökhallgatóként majd úgyis szüksége lesz.

Az első évben azonban annyira beleszeretett a matematikába, hogy itt is maradt. Többen felfigyeltek tehetségére, már másodéves korától díjtalan gyakornok volt, és három professzora, Kalmár László, Riesz Frigyes és Szőkefalvi-Nagy Béla akadémikusok előadásainak hatására az is hamar eldőlt, hogy a matematikai analízis művelője szeretne lenni, mert úgy érezte, hogy "az analízissel mindent meg lehet oldani". 1948 végén szerzett diplomát, és 1949. január 1-vel tanársegédnek nevezték ki az Egyetem Bolyai Intézetébe. Hét évvel elhalasztva, első tudományos eredményei hozták meg számára a budapesti utazást, amikor 1951 elején három évre Alexits György akadémikus aspiránsa lett a Műegyetemen. Itt igen hamar jelentős eredményeket ért el az ortogonális polinomok szerinti sorfejtések elméletében. Ezekről szóló kandidátusi disszertációját 1954 januárjában védte meg, és Szegedre hazatérve adjunktusként folytatta munkáját. Egy-két hetes konferenciáktól eltekintve egész életét itt élte le, az édesapja által épített Szőregi úti ház és az Aradi vértanúk terén levő Bolyai Intézet között, naponta átkelve a Tiszán.

Közben hatalmas ívű pályát futott be egy másik terrénum, a matematikai alkotás világában. További kutatási területei is a matematikai analízis klasszikus kérdésköreihez csatlakoztak. Nagy lélegzetű eredményei a Fourier-sorok és az általános ortogonális sorok konvergenciájának elméletét húsz-harminc éves stagnálás után újították meg. Ezeken a területeken Tandori Károly munkássága részben új utakat vágott későbbi kutatók előtt, részben pedig több kérdéskört lényegében lezárt: a briliáns technikával elért konvergenciatételekről, a klasszikusokéról vagy a sajátjairól, szellemes, leheletfinom konstrukciókkal a legtöbb esetben azt is megmutatta, hogy azok tovább már nem javíthatók. Híres konstrukciói közül példaként említjük meg azt, ami arra vezet, hogy az ortogonális sorok majdnem mindenütt való konvergenciáját az összes ortogonális függvényrendszerre biztosító klasszikus Rademacher-Menysov-feltétel monoton együttható-sorozat esetén szükséges is; a nem-monoton általános eset máig nyitott. Egyik legmélyebb eredménye ugyanakkor tetszőleges együtthatók esetén megadja annak a szükséges és elegendő feltételét, hogy ezek az ortogonális sorok minden ortogonális rendszerre minden átrendezésben majdnem mindenütt konvergáljanak. 1957 és 1962 között az Acta Scientiarum Mathematicarum-ban megjelent, 188 oldalt kitevő cikksorozata, Über die orthogonalen Funktionen I -X, a klasszikus matematikai analízis egyik csúcspontja, melyért 1961-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. (A korra jellemző kedves történet, hogy amikor a díj átvétele után feleségével a Parlamentből kijöttek, sikerült egy kiló narancsot venniük, és így egy Duna-parti padon ülve azzal ünnepelhettek, hogy egyet-egyet megettek. A korra jellemző, nem kedves történet, hogy a díj teljes összegét arra kellett fordítaniuk, hogy a már említett Szőregi úti házukba időközben beköltöztetett "társbérlőket" onnan kivásárolják.) Alexits Györgynek a tárgykörben 1960-ban németül, majd 1961-ben bővített formában angolul publikált monográfiájának sikerére is döntő hatással volt a tízrészes cikksorozat. Tandori Károly számos későbbi dolgozata is vagy végleges megoldást hozott az általa tárgyalt problémákra, vagy csodálatosan, a végleges lényegig egyszerűsítette és finomította azokat és korábbi megoldásaikat, vagy pedig, kedvenc szavajárásával, új forrást fakasztott, mindig a rá jellemző mély intuíció és virtuóz technika szinte névjegyként felismerhető ötvözetével. Többek között jelentős eredményeket ért el a többszörös sorok konvergenciaelméletében és a valószínűségelméletben is, páronként független véletlen változók sorainak konvergenciájára és a kapcsolatos nagy-szám törvényekre. Hat évtizeden keresztül volt termékeny, rendkívül eredeti gondolkodású, világszerte ismert kutató.

1957-ben védte meg akadémiai doktori disszertációját, 1958-ban léptették elő docenssé, és 1962-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. A Magyar Tudományos Akadémia 1965-ben, negyven éve választotta tagjai sorába, 1975-ben lett rendes tag. Maga körül nemzetközi rangú iskolát teremtett, számos sikeres kutatót nevelt ki. Hat nemzetközi szaklap szerkesztőbizottságában dolgozott fáradhatatlanul, tizennyolc évig volt az Akadémia által kiadott Acta Mathematica Hungarica főszerkesztője. Szakmai kitüntetései között szerepel a Bolyai János Matematikai Társulat Szele Tibor Emlékérme (1983), a MTESZ Díj (1994), a Bolyai Intézetben szerkesztett Acta Scientiarum Mathematicarum Szőkefalvi-Nagy Béla Emlékérme (2001) és az Akadémiai Kiadó Nívódíja (2001), 1992-ben Szent-Györgyi Albert- és Széchenyi-díjjal is kitüntették.

A tudományos közélet számtalan munkás bizottságában szolgált az ügy iránti alázattal és nagy hatékonysággal, például tíz évig volt a Szegedi Akadémiai Bizottság alelnöke és húsz hosszú esztendőn keresztül vezette a Tudományos Minősítő Bizottság Matematikai és Számítástudományi Szakbizottságát. Az egyetemen belül a Bolyai Intézetnek összesen tizenhárom évig volt igazgatója, a Természettudományi Karnak pedig hat éven át dékánja. Bár a párttagságra történt meghívásokat rendre elhárította, az előző rendszer is csak kitüntetni tudta: a fentiek mellett az Oktatásügy Kiváló Dolgozója lett 1971-ben, megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát 1981-ben és az Április 4-e Érdemérmet 1985-ben; Pedagógus Szolgálati Emlékéremben részesült 1994-ben. Szeretett városa és egyeteme is megbecsülte, 1994-ben neki ítélték a Szegedért Alapítvány Tudományos Kuratóriumának Díját, és ugyanekkor részesült Szeged Város Pro Urbe Díjában is. A Szegedi Tudományegyetem díszdoktorává avatta 1997-ben és Klebelsberg Kunó-díjjal tüntette ki 2001-ben.

Tandori professzor a Bolyai Intézet legjobb hagyományainak megszemélyesítője, legendás tanáregyénisége volt. Híres analízis és valószínűség-számítás előadásait évtizedekig minden diákunk hallgatta, sok más előadásán és speciálkollégiumán is százak tanulták a finomabb részleteket, jegyzeteit a mai hallgatók is haszonnal forgatják. 1972-ben alapította meg az Analízis Alkalmazásai Tanszéket, amelyet 1995-ben történt nyugalomba vonulásáig huszonhárom és fél éven át vezetett. Sugárzott belőle a megértés és tisztelet kollégái, hallgatói és minden körülötte lévő ember felé, szerénységéről és áldozatkészségéről sok kedves történet kering. Őrizte, létrehozta és továbbadta az értéket, szép szögedi beszéddel, derűs, érdeklődő, biztató mosollyal. Köztiszteletnek örvendett, akit valóban mindenki szeretett. Az ő szavait használva: szöröncsések voltunk vele.

Kiegyensúlyozott életpályájához a szerető családi hátteret negyvenhat éven át felesége, Csetri Mária magyar-történelem szakos középiskolai tanárnő szolgáltatta, aki a gyerekek születésével tanári pályáját kénytelen volt feladni, mivel addig a meglehetősen távoli Székkutasra járt ki tanítani, és az idős Tandori szülőket is ők gondozták. Egyik lányuk történész, a másik biofizikus lett. A család gyakran kirándult, kutyájuk, macskájuk mindig volt, Tandori professzor sokat biciklizett lányaival az újszegedi körtöltésen a Maros-töltésig. Csendes kedvtelései közé tartozott a bélyeggyűjtés, életének különböző szakaszaiban a matematika mellett az irodalom, a zene és az opera, majd a honfoglalás és a középkori magyar történelem kötötte le, tudása az utóbbi területen az eredeti források ismeretére is kiterjedt. Élvezettel és hozzáértéssel kertészkedett, házuk kertjében negyvenféle fa, bokor, cserje, növény és vetemény évi változását kísérte gonddal és figyelemmel rügyezéstől lombhullásig.

Intézetünket, a kart, az egyetemet, a várost, az Akadémiát, a magyar matematikai közélet egészét és a nemzetközi tudományosságot pótolhatatlan veszteség érte Tandori Károly halálával. A református egyház szertartása szerint 2005. február 16-án az újszegedi temetőben helyezték örök nyugalomra, házától hetvenhat számmal kijjebb a Szőregi úton. Utolsó útjára négyszáznál többen kísértük el. Felejthetetlen emlékét őrizzük és ápoljuk.

Csörgő Sándor

az MTA levelező tagja, Szegedi Tudományegyetem, Bolyai Intézet

Sipos Aladár

1927 - 2005

2005. március 6-án váratlanul elhunyt Sipos Aladár, az MTA rendes tagja, a hazai közgazdaságtudomány és az agrár-közgazdaságtan kiemelkedő művelője.

1927. augusztus 5-én született Kiskörén. Egész életét tekintve meghatározó útravalót hozott magával szülőföldjéről, az egyszerű parasztemberek világából.

Az Egerben folytatott, szép emlékű középiskolai tanulmányok után 1947-1951 között végezte el Budapesten a Közgazdaságtudományi Egyetemet. Az akkor formálódó új egyetemet meghatározó személyiségek mellett nagy tisztelettel tanult a régi professzoroktól, közöttük Heller Farkasnak is tanítványa volt. Az egyetem befejezése után 1951-től Erdős Péter hívására az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében kezdett dolgozni.

Ebben az inspiráló közegben, kiváló kollégákkal együttműködve kezdte tudományos pályáját. Kezdetben főleg gazdaságtörténeti vizsgálatokat végzett a két világháború közötti magyar gazdaság, azon belül a magyar ipar fejlődése témakörében. Az intézet közösségének munkáját az akkori politikai hatalom nem sokáig tűrte: 1953-ban átmenetileg megszüntették az intézetet. Sipos Aladárt a Felsőoktatási Minisztériumba helyezték át, ahol főelőadóként elsősorban a közgazdasági felsőoktatás fejlesztésével foglalkozott.

1957-től egyetemi adjunktus a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Az oktatómunka mellett ismét nagy lendülettel vág neki kutatásainak: az amerikai agrárfejlődés fő irányzatait kezdi behatóan tanulmányozni. E munka során is szembetűnő szívós kitartása: például az Egyesült Államok agrárösszeírásainak részletes feldolgozása hatalmas munkát igényelt. 1961-ben megvédett kandidátusi értekezésében foglalta össze fő eredményeit, amelyeket opponensein kívül a bíráló bizottság elnöke, Erdei Ferenc is magasra értékelt. E munka keretében elsők között mutatta be hazánkban a mezőgazdaság iparosodás, a horizontális és a vertikális integráció folyamatait.

1961-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docense, 1965-től egyetemi tanára egészen 1979-ig. Egyidejűleg más egyetemeken és főiskolákon tanít. 1965-1977 között a Politikai Főiskola tanszékvezetője, 1977-1979-ben rektorhelyettese.

Az 1960-as évek elejétől nagy figyelemmel vizsgálta az európai integráció folyamatait, különösen a közös agrárpolitika kiépítését és működését. 1967-ben jelent meg Agrárviszonyok Nyugat-Európában című kötete, amely a mezőgazdaság korszerűsítése, a horizontális és vertikális integráció témaköreivel együtt az európai integráció folyamatait is tárgyalta.

A fejlett agrárgazdaságok fejlődési irányainak átfogó összegezését teljesítette akadémiai doktori értekezése, amelyet 1972-ben védett meg. E munka alapján született A technikai haladás hatása a fejlett tőkés országok agrárviszonyaira c. kötete, amely 1976-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál.

Tudományos érdeklődése a nemzetközi irányzatok feltárásával és összefoglalásával egyidejűleg egyre inkább a hazai gazdaság és az agrárgazdaság változásai irányába fordult. A magyar mezőgazdaságban már 1966-tól megkezdődött reformintézkedések, majd a gazdasági mechanizmus átfogó reformja, a kezdődő hazai agrármodernizáció képezték annak hátterét.

1976-ban választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának. 1977 tavaszán tartotta meg Az agráripari integráció című akadémiai székfoglaló előadását. E munkája bizonyos értelemben összegezi a hetvenes évek írásait. Összefoglalta a hazai fejlődés alapvető sajátosságait, megkülönböztetve azokat a többi egykori szocialista ország irányzataitól. Óva intett a tervutasításos rendszerben kiépített sajátos középirányító egyesülések átvételétől, amelynek akkor - összefüggésben a reform megtorpanásával - jónéhány hazai támogatója is akadt.

1980-tól ismét visszakerül az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébe, amelynek 1990 végéig igazgatója, majd kutatóprofesszora. E visszatérés egyúttal jelentős kutatási programok irányítását igényelte. Azok közül is kiemelést igényel a Gazdaságunk szervezeti rendszere című OKKT kutatási program, amelyet Tardos Mártonnal együtt vezetett. E kutatások 1981-1986 között széleskörű empirikus munkát, arra alapozva pedig a működő gazdasági mechanizmus alapos feltárását tették lehetővé. A kutatások egyes munkaközi eredményeinek (például a KTI közlemények 27. kötetének) közzétételét a politikai vezetés még képes volt megakadályozni, de a program eredményét képező, súlyos kritikát és radikális reform igényét tartalmazó írások a nyolcvanas évek közepétől megjelentek, s hatást gyakoroltak a hazai átalakulási folyamatra. A munkák eredményeként megformálódó gazdasági reformkoncepció meghatározó elemei a piacgazdaság kiépítésének, illetve az akkor még szent tehénnek számító társadalmi tulajdon állam- és pártapparátustól történő elválasztása, a tulajdoni reform igénye voltak.

A kutatások keretei között kiemelt figyelem irányult az agrárgazdaságra is. E kutatásokat közvetlenül Sipos Aladár vezette. 1981-ben választották meg az MTA rendes tagjának. Székfoglaló előadását - amely az Akadémiai Kiadónál önálló kötetként is megjelent - e kutatások munkaközi eredményeire támaszkodva 1983-ban tartotta meg Az agráripari szféra vállalati kapcsolati rendszerei címmel. Számos fontos tanulmányt írt, gyakran a kutatásokban, azok irányításában közreműködő munkatársaival társszerzőként. 1988-ban jelent meg - ugyancsak társszerzővel - a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál a Válaszúton az agrárpolitika című, sokszor hivatkozott kötet.

A Közgazdaságtudományi Intézetben további fontos kutatásokban is részt vett. A folytatódó mechanizmuskutatásokon túl több agrárgazdasági programot is vezetett: az ún. termékpálya kutatásokat, a műszaki fejlesztés, illetve a föld közgazdasági értékelése témakörében folytatott kutatásokat. Egyidejűleg több, gazdaságpolitikát érintő szakmai bizottságnak is tagja volt: például az akkoriban működő adóreform bizottságnak, a Bős-Nagymarosi vízlépcsőt vizsgáló, s 1988-ban elsőként súlyos kritikát megfogalmazó akadémiai bizottságnak.

Szakmai publikációi végigkísérik a gazdasági rendszerváltás éveit is. Az 1990-es évek elejétől az agrárgazdaság változásairól számos önálló, illetve társszerzőként jegyzett tanulmányt publikált. Egyik meghatározó résztvevője volt az MTA IV. Osztályán készült, az agrárgazdaság helyzetét elemző tanulmány kidolgozásának, amelyet 1993. elején az MTA Elnöksége is megvitatott, és a kormányzathoz továbbított.

Számos akadémiai és egyéb tisztséget töltött be. 1994 és 1999 között az MTA IX. (Gazdaság és Jogtudományok) Osztályának elnökhelyettese. Több mint negyedszázadon át elnöke, 1999-től pedig tiszteletbeli elnöke volt az MTA Agrárközgazdasági Bizottságának. Tagja volt az MTA Közgazdaságtudományi Bizottságának, továbbá az MTA Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának. Több nemzetközi tudományos szervezet aktív tagja és tisztségviselője volt. 1983-1984-ben vendégprofesszor Szapporóban a Hokkaidó Egyetemen. Hosszú évekig töltötte be a TIT alelnöki tisztségét.

Több évtizedig volt a Közgazdaságtudományi Szemle, a Gazdálkodás, illetve a Vezetéstudomány szerkesztőbizottságának tagja.

Munkája során nem felejtette el, honnan érkezett. Nem feledkezett meg a vidék, a vidéki emberek szolgálatáról. Nem szűkkeblű módon, hanem a szélesebb nemzetgazdasági és nemzetközi összefüggésekre is figyelemmel. Modern, életképes, fenntartható vidéki gazdaság kiépítését, fejlesztését tartotta szükségesnek.

Élete végéig megőrizte kutatói kíváncsiságát. Nemritkán szenvedélyes igyekezettel kereste a választ a jelenkori közgazdasági, közöttük agrárgazdasági problémákra. A tények tisztelete, a kritikai megközelítés adott hátteret az alkotó munkához, erőt esetleg tévesnek bizonyult tanok meghaladásához.

A kritika és az igényesség egyidejűleg jellemezték munkáját. Szigorú kritikusa volt számos tudományos dolgozatnak. A bírálatnak nem mindenki örült, ám az idő múlásával minden kutató sokkal inkább értékeli a segítő kritikát, mint az üres dicséretet.

Az igényes szigorúság emberséggel és jóindulattal társult. Rendkívül elkötelezetten támogatta a fiatalokat. Akár egyetemi professzorként, akár vezető tudósként természetesnek tekintette azt. Néhány héttel ezelőtt, az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának februári ülésén még fontos, a fiatalokat is támogató javaslatokat fogalmazott meg az Akadémia Alapszabályával összefüggésben.

Jól érezte magát a fiatalok között. A kevésbé tekintélytisztelő vitákon is energikusan vett részt. Egyenes természete nem tűrte sem a hízelgést, sem az őszinteség hiányát.

Hirtelen halála meggátolja további tudományos tervei megvalósítását, életműve mégis kerek egész. Emlékét megőrzi a szűkebb és a szélesebb tudományos közösség.

Halmai Péter

közgazdász