1. ábra * A társadalom és természet, mint zárt rendszer és a bennük folyó működő energiák reprezentációja
A liberális társadalomszemléletben az ember racionális lény, abban az értelemben, hogy észelveket alkot és követ. Tehát autonóm lény, aki törvényt ad önmagának, ezáltal képes túllépni léthelyzetének kötöttségein, a múltból származó korlátokon, és uralja a jelent, miközben fürkészi a jövő kihívásait. A liberális szemlélet szerint az ember érdekvezérelt lény, cselekvésének kiindulópontja a szükséglet, az erre épülő érdek és az ehhez társuló célképzet. A racionális, érdekvezérelt ember mindig autonóm individuum, aki változatos formákban kapcsolódik a másodlagos közösségekhez. Egy atomisztikus társadalomkép paradoxonait a liberális gondolkodásban az zárja ki, hogy az egyén autonómiahatárán a másik ember célként vagy eszközként megjelenik. Az individuum belső ösztönzései megteremtik a társulás létalapjait, tehát a közösség individuumokra építkezik, és azokból meríti erejét.
Leszögezhető, hogy a közgazdaságtan főárama, az ún. neoklasszikus közgazdaságtan is, a liberális társadalomszemléletet osztja. Igen szigorú feltevésekkel él a gazdasági szereplők viselkedéséről, amely feltevésekből a homo oeconomicus, vagyis a "gazdálkodó ember" képe rajzolódik ki előttünk. Ez olyan haszonelvű, racionális döntéshozó, aki az összes információ birtokában, előretekintően, a saját gazdasági érdekét felismerve dönt. Célja pedig az, hogy haszonkalkuláció révén a profitját maximalizálja. A racionális döntések elméletére és annak hatékony elemzési eszközére, a játékelméletre támaszkodva, sikerült a mikroökonómiában a gazdasági szereplők viselkedését precíz matematikai modellekkel leírni.
Cikkünk célja, hogy a liberális társadalomszemlélet néhány fő alapelvét kiemeljük és bemutassuk a játékelmélet segítségével, annak társadalomfilozófiai implikációival együtt. A játékelmélet az emberből mint racionális lényből indul ki, akinek más intelligens emberekkel való stratégiai kapcsolatait vizsgálja, és ezekből általános következtetések vonhatók le. Ezek a következtetések tisztázzák egyrészt e szemlélet társadalomontológiai alapjait és metaelméleti keretrendszerét, másrészt megvilágítják a liberális alapelvek szerepét a mai társadalomban és politikában. Dolgozatunkat a modern politikaelmélet alapján állva, amolyan vitaindítónak és kedvcsinálónak szántuk a klasszikus liberális tanok modern szemléletű újraolvasása és továbbgondolása reményében.
1. A játékelmélet mint elemzési eszköz
A játékelmélet tágabb értelemben nem más, mint stratégiai gondolkodás, azaz annak művészete, hogy túltegyünk ellenfelünkön vagy megegyezzünk vele, miközben tudjuk, hogy ő is ugyanerre törekszik velünk szemben. A játékelmélet a racionális döntések elméletének elemzési eszközéül szolgál, mivel tulajdonképpen minden olyan döntési helyzet leírható a játékelmélet segítségével, ahol a stratégia megfelelő megválasztása a játékos számára hasznot jelent. A döntéselmélet és a játékelmélet alapfogalmai a következő viszonyban állnak egymással:
Döntéselmélet Játékelmélet individuumok -> játékosok alternatívák -> stratégiák preferenciák -> kifizetések
A játéknak az egyes résztvevők szempontja szerinti eredményét, azaz nyereségét vagy veszteségét (röviden: hasznát) kifizetésnek nevezik, amely a játék kimeneteleit rangsorolja. Fontos tehát, hogy a kifizetéseknek nem a konkrét értéke fontos, csupán az, hogy ezek az értékek hűen és egyértelműen kifejezzék a játékosok preferenciáit. Minél magasabb helyen van egy stratégia a saját preferenciarendszerükben, azt annál nagyobb kifizetéssel rangsorolják a játékosok (ezt a racionális döntéselméletben reprezentálhatósági kritériumnak nevezzük). Vagyis olyan stratégiát választanak, amelyek mellett a számukra lehető legjobb eredményt érik el, röviden: hasznosság-maximalizálók.
A játékelméletben a koordinációs problémának az alapkérdése a következő: ha a hasznosság-maximalizáláson alapuló önérdekkövető magatartás előnyösebb a kooperatívnál, azaz individuálisan mindig jobb, mint a kooperáció, akkor mi készteti az ilyen döntéshozót kooperáló magatartásra? A játékelméletben a fogolydilemma világítja meg e probléma lényegét. Egy közösen elkövetett bűntettről kérdeznek ki két személyt, külön-külön. Mindkettejüknek az a jobb, ha vallanak, függetlenül, hogy a másik mit tesz. De ha mindketten vallanak, rosszabbul járnak annál, mint ha mindketten hallgattak volna. (1. táblázat)
Mindkettő akkor jár tehát rosszabbul, ha mindegyikük, nem pedig egyikük teszi azt, ami saját érdekében áll. Ekkor mindegyikük vagy i.) egoista: önmagának szerez valamennyi hasznot, vagy ii.) altruista: mindegyikük a másiknak szerez nagyobb hasznot, és iii) egyikük másféle döntése sem lenne jobb vagy rosszabb bármelyiküknek.
Az i.) és ii.) feltételek mellett a lehetséges kimeneteleket a 2. táblázat mutatja.
Ha most kiegészítjük a iii) feltétellel, a mátrix a 3. táblázatban foglaltak szerint alakul.
Nem fordulhat elő kölcsönösség, ha mindkét félnek a másik válaszának ismerete nélkül kell döntenie. Ezért mindegyiküknek az a legjobb, ha egoistán és nem altruistán cselekszik, függetlenül a másik fél cselekedetétől. Ugyanakkor mindketten rosszabbul járnak, hogy egoistán és nem altruista módon viselkednek.
A fogolydilemma-szerű probléma kiterjeszthető többszemélyesre, s ekkor a kifizetési mátrix helyett az ún. Schelling-diagramot alkalmazhatjuk a probléma ábrázolására (Schelling, 1978). Ekkor azt találjuk, hogy az a görbe, amit a "dezertálás" nyújt, mindig a "kooperálás" görbe fölött van, függetlenül n-től, azaz a kooperálók számától. Ez annak a jele, hogy egy fogolydilemma-helyzetben dezertálni mindig kifizetődőbb, mint kooperálni.
2. A liberális társadalomszemlélet jellemzése
A liberális szemléletmód, alapelvek több szellemi forrásból táplálkoznak. Bár számos összetevőjét kimutatták az ókori világban, a liberális hagyomány forrásául szolgáló modern individualista szemléletmód első rendszeres kifejtését Thomas Hobbes adta a XVII. században. Egy olyan, az euklideszi geometriához hasonló, következetes, tökéletesen modern individualista álláspontot fejtett ki, amellyel szakított a középkori keresztény társadalomfilozófia platonista és arisztotelészi elemeket ötvöző gyökereivel. Az emberi természetről alkotott feltevései, hogy i.) az saját hasznát szem előtt tartva cselekszik, ii.) az erőszakos halált, mint legnagyobb rosszat szükségképpen el akarja kerülni, iii.) az életben a legtöbb jó lényegéből fakadóan ritka, arra késztette, hogy nyíltan elutasítsa a legfőbb jóról vagy az emberi élet végső céljáról alkotott hagyományos elgondolásokat. Egy hipotetikus természeti állapotból, amelyben minden ember háborúban áll egymással, levezeti, hogy a béke egyik feltétele a kényszerítő eszközökkel élő közhatalom. Ezzel az állami kényszer legitimitására és arra az alapvető kérdésre adott választ, hogy milyen okai lehetnek az állampolgároknak, hogy a hatalmon lévőknek engedelmeskedjenek.
A hobbesi szerződéselmélet jellemzője, hogy a természeti állapot a fogolydilemma játékkal leírható (Huoranszki, 1992): egy adott személy (én) és a társadalom fennmaradó tagjai (többiek) között a kooperáló magatartást a közhatalomnak ki kell kényszerítenie, mert ennek hiányában az emberi természet számára az egoista, dezertáló magatartás kívánatos, azaz individuálisan nagyobb hasznot hozó, mint a kooperáció.
Ha mármost a preferenciákat egy négyfokozatú, -2, -1, 1, 2 értékű preferenciaskálán rangsoroljuk, akkor meghatározhatjuk az egyes szereplők individuális érdekeit az alábbi kifizetési mátrixból: DC (2) preferált CC (1) preferált DD (-1) preferált CD (-2).
Az egyoldalú dezertáció (DC) áll mindenki érdekében, ami ráadásul (tiszta) egyensúlyhoz is vezet, ebből kifolyólag azonban összességében a kölcsönös dezertációt (DD) fogják az emberek a természeti állapotban produkálni, ami majdnem a legrosszabb helyen áll preferenciáikban. A fogolydilemmában (1) minden egyes individuum egy magasabb kifizetést ér el társadalmi dezertálás esetén, de (2) az összes individuum jobban jár, ha kooperálnak. Hobbes koncepciójában azért van szükség a kényszerítő közhatalomra, hogy (2)-t biztosítani lehessen, ami végül is jobb eredményt ad, mint az egyensúlyon alapuló természeti állapot. Más szavakkal, a "közhatalom" a szükséges rossz, ami megakadályozza a társadalmat a nagyobb rossztól, az anarchikus "mindenki mindenkinek a farkasa" helyzettől.
A hobbesi szerződéselmélet valójában egy bürokratikus koordinációt jelent, amely során, a kényszer alkalmazásával, a "háborús" természeti állapotból eljutunk a "békés" társadalmi állapotba, és aztán tartósan fenntartjuk ezt. Ezzel szemben John Locke angol filozófus szerződéselmélete egy piaci koordináción alapul, s így jut el a természeti állapotból a társadalmiba. Ezt nem a kooperatív magatartás kikényszerítésével, hanem a kooperáció felértékelésével éri el. Locke Arisztotelészhez hasonlóan feltételezi egy eredeti, az államiságot megelőző természeti állapot meglétét, amelyben minden ember szabad és egyenlő volt. E természetes állapot azonban tarthatatlannak bizonyult, mert az államilag garantált jogrend hiánya jogi bizonytalansághoz, ezáltal állandó fenyegetettséghez vezetett. Ezért hozták létre az eredetileg szabad és egyenlő emberek az államot, szerződéses megállapodás révén. Az állam minden rendelkezési jogát, szerződésben rögzített módon, szabad emberek gyakorolják, s az állam célja a szabadság biztosítása.
A locke-i szerződéselmélet modellje tehát már nem írható le fogolydilemma-szerű szituációként, helyette egy másik nevezetes játékelméleti, az ún. biztosítási dilemma szerepel.1 Ennek kifizetési mátrixa a következő (lásd 5. táblázat).
Ha a preferenciákat ismét egy négyfokozatú, -2, -1, 1, 2 értékű preferenciaskálán rangsoroljuk, akkor az egyes szereplők individuális érdekei így alakulnak: CC (2) preferált DC (1) preferált DD (-1) preferált CD (-2). A biztosítási dilemmában a CC és DD is (tiszta) egyensúly, s bár a kölcsönös kooperáció nagyobb kifizetést biztosítana a kölcsönös dezertálásnál, azonban ennek realizációjához a játékosok részéről biztosíték kell. A dilemma lényege tehát a következő: a legjobb, legpreferáltabb kimenetel a kölcsönös kooperációval (CC) érhető el mindenki számára. A bökkenő csak az, hogy ha valaki mégis dezertálna, a kooperatív stratégia kockázatossá válik, mert az egyoldalú kooperáció jár a legnagyobb potenciális veszteséggel. A dilemma feloldásának kulcsa a reciprocitás biztosítása, ami szerződés alapján az állam feladata.
A liberális elmélet jellemzője, hogy a Locke-i szerződéselméletet tekinti kiindulópontjának, rámutatva arra, hogy az emberek természettől fogva szabadok és egyenlők, és egy állam csak akkor tekinthető igazságosnak és legitimnek, ha az a szerződéselmélet eszméje szerint újraalkotható. Másképpen fogalmazva, ha kimutatható, hogy az állam és az alkotmányos rend disztributív módon előnyös mindenki számára, és ezért ma is bárki hozzájárulna szerződéses formában az állam megalapításához.2 Ezáltal az állam és a társadalom hátrébb sorolódik a minden ember egyenlő szabadságát biztosító normatív, emberi jogi igények mögé. Ebből a háttérből bontakoznak ki a liberális társadalomszemlélet fő válfajai (Anzenbacher, 1994): i.) a politikai liberalizmus, ii.) a kulturális liberalizmus és iii.) a gazdasági liberalizmus.
A politikai liberalizmus az állam liberális koncepciójával foglalkozik. Ebben az állam elsődleges szerepe az egyes ember személyes szabadságát biztosítani. Az állam szabadnak tételezi a társadalmat, s működését önszabályozására bízza, vagyis megelégszik azzal, hogy biztosítja az alapvető szabadságjogokat. A liberális állam a szabadságformák jogi koordinációs rendszere, korlátozott és önálló funkcióját alkotmányos keretek között gyakorolja. Ezzel kívánja meggátolni a hatalmi önkényt, s ennek része, hogy az állam jogállammá alakul, az alkotmányos rendnek pedig része a hatalommegosztás. Végül kitüntetett szerepe van a hatalommegosztásban a törvényhozásnak, amelynek képviselőit az állampolgárok választják periodikusan ismétlődő választások során.
A kulturális liberalizmus azzal függ össze, hogy az állam toleráns és semleges álláspontra helyezkedik a kultúra területein, mint például a hit, a tudás (tudomány), a véleményalkotás (művészet, média), a tanítás stb. Tehát a liberálisok szerint az igaz, a jó és a szép nem válhat politikai kérdéssé, hanem szabad társadalmi tevékenységnek kell lennie, és a politika feladata éppen ennek érvényesítése. Ugyanakkor ez a kulturális liberalizmus "tiszta" eszménye, amit azonban nemzeti (történeti-szociológiai) vonások is befolyásolnak. A "tiszta" eszményhez leginkább az amerikai áll közel, amely a szabadságot elsősorban természetjogi alapon fogja fel, és leginkább gyanakvó az állammal szemben. Az angol liberális áramlatban erős a protestantizmus és az azzal egyesülő tolerancia, a francia liberális áramlat antiklerikális és teoretikus, a német pedig ún. nemzeti liberalizmus: nemzeti eszményekkel telítődött, és gyakran tesz engedményeket az államhatalomnak a történeti status quo méltánylásával.
A gazdaság is a szabad és öntörvényű társadalmi tevékenység területére tartozik. Mivel az állam elsődleges szerepe az egyes ember személyes szabadságát biztosítani, ez felhatalmazza az egyént, hogy szabadon rendelkezzen saját magával is, beleértve a munkaerejét. A gazdasági liberalizmus középpontjában a tulajdon szabadsága áll (ezt már Locke is posztulálta), s a tulajdonnal való szabad rendelkezés az egyén számára jövedelmet biztosít. A piacon a felek arra törekszenek, hogy hasznukat a lehető legjobban előmozdítsák, jövedelmüket optimálisan használják fel, amikor azt javakra váltják fel. Ezt a szerződés szabadsága garantálja, ami azt jelenti, hogy a személyek a munkaerőre vagy a tulajdonra vonatkozóan szerződéseket köthessenek, és azok betartatását az állam jogi eszközökkel garantálja.
3. A gazdasági liberalizmus lehetőségei
Habár a gazdaság emberi cselekvés eredménye, de többnyire nem felel meg az emberek eredeti terveinek és szándékainak. Adam Smith ezt az ellentmondást "pozitív" módon oldotta meg, bevezetve a "láthatatlan kéz" híres allegóriáját. Azonban e probléma sokszor a "negatív" oldaláról mutatkozik meg, s mint társadalmi konfliktusok forrására mutathatunk rá. Ennek klasszikus példáját nyújtják a társadalmi szerződéselméletek, amelyek, mint láttuk, úgy fogják fel a jogszerűként elismert közhatalmat, mint ami az alávetettek megegyezésének eredménye.
A hobbesi szerződéselmélet mellett, a többszereplős fogolydilemma egy másik példája a közlegelők pusztulása, amely a liberális gazdaságfilozófia korlátjaira mutat rá (Hardin, 2000/1968; Hankiss, 1979). Játékelméletileg pedig azt demonstrálja, hogy ameddig a dezertálás közvetlen hasznot hoz, s amíg a dezertálásokból eredő közösségi kárnak az a hányada, ami magát a dezertálót sújtja, kisebb, mint ez a közvetlen haszon, a dezertáló individuumnak nem érdeke kooperáló magatartást folytatni. A közlegelő tragédiája azzal magyarázható, hogy a dezertálás hasznossága mindig nagyobb a kooperálásnál, függetlenül a kooperálók számától - a vég bekövetkeztéig. Tehát a dezertálás a domináns stratégia, aminek következménye a túllegeltetés, végül a közlegelő pusztulása.
Megváltozik a helyzet, ha a közösséget érő kár viszonylag nagy hányadát terheljük rá a dezertálóra, ugyanis ekkor a láncreakció lelassul, sőt miután a haszon és ez a teher kiegyenlítik egymást, meg is áll. Azonban az ilyenfajta adminisztratív beavatkozásokkal szemben éles kritikákat fogalmaznak meg a liberálisok, a politikai és gazdasági liberalizmus alapján állva, joggal. Hiszen ez a gazdasági szabadság korlátozását jelenti, továbbá társadalmilag is méltánytalan, mivel a kiegyenlítési pontig, a dezertálásnak "relatív nyertesei" a kooperálók kizsákmányolásán fokozzák individuális előnyüket. Ez egyenesen növekvő egyenlőtlenséghez vezet a közösségben.
Ha a közlegelőt metaforaként tekintjük, s a természeti erőforrásokra vonatkoztatjuk, akkor e példázat komor tanulságokat szolgáltat. Ahogy a közlegelőről a tehenek, úgy pusztulnak ki a halak is a tengerekből, a Föld felszínéről az erdők, a tiszta vizek, az atmoszférából a tiszta levegő. Ami pedig a megóvást illeti, olyan nyilvánvaló esetben, mint a környezetszennyezés, már történtek ellenlépések, de korlátozott eredményességgel. Bár a környezetszennyezésért járó bírságok vagy a környezetvédelmi adó bevezetése is arra hivatott, hogy a környezetszennyezést megfékezze, esetleg leállítsa, e folyamatokat - különösképpen globális szinten - éppen olyan nehéz leállítani, mint a közlegelők pusztulását. Jól példázza ezt a heves vitákat és ellenkezést kiváltó Kiotói jegyzőkönyv, amit az üvegházhatású gázok emissziójának csökkentése érdekében jegyeztek 1997-ben.
Az emberi társadalom fejlődésének egy fontos indikátora, hogy miképpen tudja a társadalom olyan emberek egy közösségét fenntartani, akik különböző nagyságú működő energiákat állítanak elő - együtt békében anélkül, hogy egymással harcolnának. Még konkrétabban megfogalmazva a kérdést: hogyan képes egy demokratikus társadalom (jóléti állam) elosztani a működő energiát, amelyet a természet és a társadalom produkál, a különböző szükségleteknek megfelelően úgy, hogy az embereket a lehető legnagyobb mértékben elégítse ki?
Két fő forrásuk van a működő energiáknak (Zsolnai, 1987):
a természet (N-tényezők):
* N1: állandóan termelődő erőforrások (például napenergia, gravitáció)
* N2: megújuló természeti erőforrások (például a tiszta víz és levegő, termőföld)
* N3: nem megújuló természeti erőforrások (például olaj, gáz)
* N4: a társadalomra vonatkozó természeti externalitások (pl. hurrikán, földrengés)
a társadalom maga (S-tényezők):
* S1: anyagi javak és szolgáltatások (például az ipar és mezőgazdaság termékei)
* S2: emberi erőforrások (például az emberek képessége és a szakmák)
* S3: az intellektuális javak és szolgáltatások (például tudományos felfedezések, szabadalmak)
* S4: a természetre vonatkozó társadalmi externalitások (például környezetszennyezés).
Az N-tényezők és S-tényezők a társadalmi tevékenységek (például gazdaság, politika) irreducuibilis bázisai: az N-tényezők a természetből származnak, s hatással vannak a társadalomra és a természetre magára; az S-tényezők a társadalomból származnak, s hatással vannak a természetre és a társadalomra magára (1. ábra).
A neoklasszikus közgazdaságtan egyik komoly fogyatékossága, hogy a nemzetgazdaságot a vállalatok és háztartások izolált rendszereként fogja fel, tehát környezet és gazdaság viszonyát explicite nem jeleníti meg, mert nem tekinti feladatának. Ez azonban társadalomfilozófiai szempontból valójában tarthatatlan álláspont. A Római Klub zéró növekedés koncepcióját elvetve, ma általánosan - az 1978-as Brutland közlemény után ismertté vált - fenntartható fejlődés hipotézise vált széles körben elfogadottá: a társadalmi források (S1-S3) bőségében és az abból származó innovációban bízva úgy vélekednek, hogy a természeti forrásokkal (N1-N3) való megfelelő gazdálkodás elvileg korlátlan gazdasági növekedést biztosít. E hipotézis plauzibilitásával szemben komoly tények vethetők fel: i.) a jelenlegi energiaforrások nagy része N3-on alapul, ii.) a közlegelők tragédiája alapján, N2 is (ökológiai) korlátot jelent, iii.) a társadalmi innováció hamarabb elvezet-e N1 kiaknázásáig, mielőtt az előző két tényből származó problémák, társadalmi konfliktusok elhatalmasodnak. Talán a globalizáció sem más, mint tudományos megoldások hiányában a környezet és a gazdaság viszonyának problémájára adott reflex (evolúciós folyamat3) bár még mindig nem a környezet van a középpontban.
A globális társadalmat régiókra lehet osztani földrajzi vagy politikai értelemben. Legyen Crr' a cselekvések árama (vezetési képessége) r régióból r' régióba. A Crr' értéke a kommunikáció, a szállítás és távközlés, vagyis a technika fejlődésével növekszik, de csak a fénysebesség határértékéig. Tökéletes szabad verseny esetén Crr'-ről feltehető, hogy szimmetrikus, de ez csak homogén koordinációs szabályok mellett teljesül. Ezért a régiókra osztott globális társadalomra Crr' š Cr'r, vagyis az aszimmetria áll fent.4
(Ráadásul a régiók - amelyekben jobb helyzetben lévő nemzetek vannak - nem érdekeltek, hogy saját szabályzóikon és jelenlegi helyzetükön változtassanak.) A közlegelők problémáját így általánosítva, s tekintve, hogy a (globális) társadalom és a természet együtt egy zárt rendszer, amelynek entrópiája nem csökkenő, bizonyos régiók entrópiájának csökkenése más régiók entrópiájának növekedését eredményezi. Ez növekvő egyenlőtlenséghez vezethet a (globális) társadalomban.5
A modellből nyilvánvalónak látszik a globalizációval párhuzamosan előttünk álló kihívás: a cselekvések áramának aszimmetriáját csökkenteni a régiók között. Ez azonban ismét egy konfliktust vet fel, amit manapság gyakran hangoztatnak a globalizáció kritikusai, s ami tulajdonképpen a XIX. századra visszanyúló angol szabad kereskedelem eszméje (Adam Smith - David Ricardo) kontra német nemzeti érdeken alapuló eszmeáramlat (Friedrich List) vitáját eleveníti fel - általánosabb formában. Egyfelől van a nemzeti-regionális érdek, nevezetesen, hogy a lemaradó nemzetek és régiók individuális érdekeiket valószínűleg kénytelenek sajátos, lokális szabályzókkal védeni, hiszen e nélkül aligha lehet esélyük lépést tartani a világ progresszív áramlataival (például technikai haladás, áruforgalom), csökkentve a részükre hátrányos aszimmetrikus hatást. Ugyanakkor a világ globális, kollektív érdeke ("komparatív előnye"), hogy a szabályzókat valamilyen módon "homogenizálja", ezzel elkerülve a mesterségesen generált konfliktusokat és aszimmetriát.
4. Decentralizáció, globalizáció és az állam koordinációs dilemmája
Úgy tűnik, még ha könnyebb is ezt mondani, mint megtenni, hogy komolyan kell venni azt, hogy "gondolkozz globálisan és cselekedj lokálisan!". Ennek illusztrálására egy másik többszemélyes fogolydilemma vizsgálatára térünk át, amit szamaritánus-dilemmának is neveznek (Parfit, 1998/1978). Mindenki segíthet időnként egy idegennek úgy, hogy ez kis költségébe kerül. Körülbelül ugyanannyiszor részesülhet ő maga is hasonló segítségben. Kis közösségben a segítség közvetett úton térül meg. Ha segítséget nyújtok, ez talán ahhoz vezet, hogy a későbbiekben viszonzásként nekem is segítséget nyújtanak. Ezt nevezzük reciprok altruizmusnak, ami kölcsönös előnyökön alapuló spontán rendszabály. Nagy közösségekben a reciprok altruizmus valószínűtlen. Lehet, hogy ezekben mindenki akkor jár jobban, ha soha nem segít. Noha mindenki nyerhet azon, hogy soha nem segít, sokkal többet veszíthet akkor, ha rajta sem segítenek soha.
Az egyetemes morális imperatívusz, hogy segíts embertársadon, a reciprok altruizmus alapján, kisközösségekben sokkal inkább vezet tettekhez, mint a nagyobbakban.6 Hogyan magyarázható a reciprok altruizmus játékelméleti alapon? Hiszen fentebb beláttuk, hogy amikor egy fogolydilemma szituációt elemzünk, a "dezertőr" stratégia mutatkozik domináns stratégiának, azaz individuálisan mindig jobbnak a kooperációval szemben. Mi az oka akkor a kooperáló, segítségnyújtó magatartásnak a kisközösségben? A magyarázat abban keresendő, hogy a valóságban lezajlódó fogolydilemma szituációk, mint pl. a szamaritánus-dilemma, ismétlődő jellegűek, s ez arra késztetheti az egyént, hogy átértékelje a stratégiáinak alkalmazását. Az idő előrehaladásával egyre kifizetődőbb lesz számára kooperálni, mivel ha dezertál, a társa is ezt fogja tenni, s ez rosszabb kimenetelt jelent számára, mint a kölcsönös kooperáció.
Ismert, hogy egy jövőbeni nyereség mai várható értéke nem tekinthető úgy, mint a jelenbeli értéke. Minél távolabb tekintünk a jövőbe, a várható haszon annál kisebb lesz, ugyanis azt diszkontálnunk kell. Legyen egy adott interakció kialakulásának a valószínűsége: p, ahol 0 <= p <= 1, és 0 jelenti azt, hogy két egyén között soha többé nem jön létre interakció, míg 1, hogy állandó, mindennapos interakció van két egyén között. Most tekintsük a dilemma kifizetési mátrixát (6. táblázat).
Tekintettel p értéktartományára, valamint értelmezésére, ekkor p-t diszkonttényezőként használhatjuk a fogolydilemma kifizetésének jövőbeli értékelésekor.
Ha mármost a fogolydilemma helyzetet kétszer játsszuk le, már ebben az esetben is csak akkor fog az egyén kooperációra hajlani, ha p értéke nagy, vagyis ha az interakciónak nagy a valószínűsége, egyébként dezertáló magatartást választ.7 Ez a szamaritánus-dilemma következtetését igazolja, azaz kisebb közösségben, ahol nagyobb az interakció valószínűsége, az egyén inkább segíteni fog, mint egy olyan helyen, például nagyvárosban, ahol az újbóli interakció valószínűsége kicsi.
Érdekes paradox jellegű tény, hogy a reciprok altruizmus egyszerre gerjeszt decentralizációt és globalizációt, mivel megvalósításához kölcsönös viszonyok sokaságára van szükség, s ez leghatékonyabban hálózati formában tud érvényesülni. Az információs társadalomban a reciprok altruizmus és a decentralizált koordinációs mechanizmusok világméretű kiteljesedését ismerhetjük fel, amelyben persze dezertőr jelenségek is felütik fejüket (vírusveszély, összeomló rendszerek, anarchikus és uszító honlapok, bombákat készítő amatőrök és terroristák stb.), mégis e koordinációs mechanizmusokból állhat elő potenciálisan az a bázis, amely a globalizáció kihívásaira segítségül hívható.
Az ismétlődő döntési helyzetek konfliktusainak megoldásában az államnak alapvető szabályozási szerepe van, mivel társadalmi intézményei bürokratikus rendszerükkel megteremtik a koordináció feltételeit. Azonban a felek érdekei legtöbbször nem esnek egybe, s így a társadalmi koordinációs problémában az államnak dönteni kell arról, hogy melyik játékos kerüljön kedvezőbb helyzetbe (Schotter, 1981).
Ebben a szituációban a játéknak két (tiszta) koordinációs egyensúlya van: (a, g) és (b, d). Az intézmények szerepének értelmezésével, ekkor különböző szemlélettel próbálhatjuk áthidalni az érdekellentéteket:
* a liberális megoldás: az intézményi beavatkozást minimálisra csökkenteni, tehát a résztvevők erőfölényére helyezni a hangsúlyt. Játékelméletileg ez evolúciós és/vagy alkudozási mechanizmuson keresztül következhet be - Nash-egyensúlyba juttatva a helyzetet;
* a konzervatív megoldás: a kialakult status quóra, mint egyensúlyra támaszkodni;
* a szociáldemokrata megoldás: a kisebb különbséget eredményező egyensúly megválasztása. Ez esetünkben (a, g), mert |4-2|=2, míg a (b, d) egyensúlyhoz tartozó különbség: |3-7|=4.
Megjegyezzük, hogy a liberális megoldás e módja elsősorban a gazdasági folyamatok esetén érvényesül, ugyanakkor társadalmi-politikai viszonyok között (például kisebbségi érdekvédelem) a liberálisok a leghevesebben sürgetik a társadalmi intézmény koordinációs szerepéből való beavatkozást. Ekkor lényegében a szociáldemokrata megoldás pártján állnak, éles összeütközésben a status quo fenntartásáért síkraszálló konzervatív megoldással, mivel ilyen esetekben úgy érvelnek, hogy az egyes ember személyes szabadságának érvényesüléséhez biztosítani kell az egyenlő feltételeket (formális egyenlőség-felfogás).
Globális szinten az állam a decentralizáció egyik kitüntetett koordinációs szerepét tölti be.8 Azonban a modernizáció (vö. közlegelők problémája) és a társadalom liberalizálódása (vö. a folklór tétel tanulságával az 5. pontban) következtében a status quo fenntartása vagy felrúgása dilemma olyan komplex koordinációs probléma elé állítja az államot, ami (erőszak alkalmazása nélkül) meghaladja képességét. Államközi szinten tárgyalásokat kell kezdeményeznie, nemzetközi szerződéseket kell elfogadtatnia és elfogadnia elhúzódó, sokszor reménytelen alkusorozatban. S ezzel szoros gazdasági-társadalmi összefüggésben kellene az állampolgárok és csoportjaik érdekellentétjét is elsimítani.
5. A társadalmi liberalizálódás kibontakozása és határa
Az 1. és 4. pont fogolydilemma vizsgálata alapján, úgy tűnik, hogy hosszú távon érdemes kooperálni, rövid távon pedig dezertálni. Tegyük fel, hogy a fogolydilemmát kétszer egymás után játsszuk le. Változni fog ekkor a domináns dezertőr stratégia? Egy lejátszás esetén, ugyebár, egy fogolydilemmánk van. Két lejátszás esetén négy (lásd 2. ábra), három lejátszás esetén már tizenhat és így tovább.
A kétszer lejátszott fogolydilemmát felbontottuk - a lejátszások sorrendjében - öt kis fogolydilemma részjátékra. Négy részjátékban, a második fordulóban, a játékosok tudják, hogy a játék nem folytatódik tovább, ezért a domináns stratégiát érdemes választani: dezertálni, vagyis "vallani" (ábrán: V) fognak. Azonban tudva, hogy a második fordulóban a partner dezertálni fog, egyik játékosnak sem érdeke kooperálni az első fordulóban. Így minden játékos vallani fog, azaz ismét dezertál. Ez az érv bármely, véges számú lejátszás esetén megismételhető. Miben különbözik akkor az ismételt lejátszás az egyszeritől?
Selten tétele: Ha véges ismétlődésű játék alapjátékának van egyértelmű egyensúlya, akkor ez a játék megoldása minden periódusban.
A tétel fényében igazán problematikusnak tűnik, hogy hosszú távon hogyan értékelődik fel a kooperáció, ahogy azt a 4. pontban bemutattuk. Ha ugyanis nagyon sokszor játsszuk le a játékot, akkor az előálló, a 2. ábrához hasonló, de sokkal hatalmasabb játékfára is érvényes Selten tétele, ami szerint a dezertőr stratégia domináns marad. Ez az irodalomban a visszafelé történő indukció paradoxonaként (backward induction paradox) ismert. Az elnevezés onnan származik, hogy a szekvenciális játékok megoldási módszere az indukció visszafelé történő alkalmazása. A fogolydilemma nem szekvenciális, hanem egy szimultán lejátszású játék, azaz a kiinduló helyzetből fakadóan, a játékosok egymástól függetlenül, egymás lépésének ismerete nélkül, szimultán lépnek. Azonban amikor ismételten, újra és újra lejátsszunk egy fogolydilemmát, akkor a 2. ábrának megfelelően, szimultán részjátékok egyesítéséből előálló szekvenciális játékot kapunk, amelyben a lépések sorrendje - a lejátszások szerint - kötött, és a játékosok az n-ik fordulóban, az előző, (n-1)-ik fordulóban (részjátékban) meghozott lépések ismeretében lépnek. Mivel tehát az egymás utáni véges lejátszások felfoghatók úgy, mint véges számú részjátékokból álló szekvenciális játék, erre alkalmazhatunk egy indukciót visszafelé (backward induction), s így belátható Selten tétele.
Az elmondottakból nyilvánvaló lehet, hogy a szamaritánus-dilemmához kapcsolódó, többszöri lejátszású fogolydilemma játék nem fogható fel véges lejátszásúként. Ennek intuitív magyarázata a következő. Egy kisközösségben két személy nem tudhatja előre, hányszor futnak össze. Ha pedig a két fél nem tudja, hány fogolydilemmával néz szembe, nem tudja a visszafelé történő indukciót sem alkalmazni. Mi lenne ugyanis az "utolsó" dilemma, amelyből az indukció kiindulhat? A lejátszások számának meghatározatlanságát tehát úgy tekinthetjük, mint az interakció bizonyos valószínűséggel történő végtelen sorozatát. Diszkontálva pedig ahhoz a konklúzióhoz jutunk, hogy e "tudatlanságunkban" több okunk van kooperálni, mint dezertálni.
Ezt az intuitív magyarázatot a játékelmélet folklór tétele támasztja alá, és Selten tétele, valamint a folklór tétel alapján feloldható a visszafelé történő indukció paradoxona: a véges ismétlődésű játékok nem részei a végtelen ismétlődésű játékoknak.
Folklór tétel: Ha egyszeri lejátszású játékot végtelenszer megismételünk, akkor az individuálisan racionális lehetséges kifizetések mindenféle eloszlása az egyszeri lejátszású játszmában lehet egyensúlya egy végtelenszer ismétlődő szituációnak.
A folklór tétel tanulsága, hogy a végtelen ismétlődésű játékban a játékosok az efficiens határig9 akarnak eljutni, amihez több egyensúlyi pálya vezethet el. Aztán, hogy a lejátszás során melyik realizálódik, az alkalmazott stratégiai menetektől függ, tehát egyezkedés kérdése lehet. Lényeges azonban, hogy a folklór tétel szerint, ami szerződéssel elérhető, az elérhető "evolúciós úton", önmagát kierőszakoló egyezséggel is. Ez pedig fontos tanulságot hordoz magában a kulturális liberalizmusra vonatkozóan, és fontos politikai implikációja is van.
Végtelen ismétlődésű játékként a reciprok altruizmuson alapuló mindennapi cselekvések és a társadalom örökzöld "mély problémái" foghatók fel, amelyek állandóan felszínen vannak, és amit nem lehet feloldani, amíg a résztvevők játékban vannak. A mindennapos cselekvésekkel kapcsolatban említettük a szamaritánus-dilemmát. A társadalom "mély problémái" az emberi, közösségi, kulturális viszonyok koordinációjára vonatkoznak, s abban nyilvánulnak meg, hogy a társadalomban milyen jogai és kötelezettségei vannak az egyes embereknek, továbbá, hogy függnek-e ezek az emberek származásától, társadalmi helyzetétől, rendjétől, rangjától stb. A folklór tétel szerint reményünk lehet arra, hogy ez úgy alakuljon, hogy a résztvevők efficiens pontját érje el. A történelem is, ha nem is egyenletes pályán, és még ma sem teljeskörűen, de a liberalizálódás kibontakozásának irányába halad. Hosszú évszázadoknak kellett eltelnie, hogy a vallási tolerancia teret nyerjen, hogy az emberiség elítélje a rabszolgaságot, hogy elismerje a nők emberi és politikai jogainak egyenjogúságát, hogy bizonyos viselkedési formákat ne nyilvánítson "devianciának" stb., s e folyamat kibontakozása napjainkban is tart (például ma még aktuális téma az eutanázia, a homoszexuálisok házassága stb.).
Úgy tűnik, csak akkor válhat a társadalom egy adott "mély problémájának" megoldása "stabil" (tiszta vagy Nash-) egyensúlyon alapuló status quóvá, ha a problémában érdekelt felek efficiens pontját sikerült elérni. Ennek biztosítéka lehet a felek toleranciája egymás iránt, de a folklór tétel szerint akár társadalmi konfliktusokon keresztül is megvalósul. Ez a társadalmi liberalizálódás kibontakozását jelenti a történelem folyamatában, annak politikai következményeivel együtt. A liberalizmus három évszázadra visszamenő története ebből a szempontból akár sikertörténetnek is nevezhető, hiszen vannak olyan kérdések, amelyekben a liberálisok - a politikai vagy kulturális liberalizmusra hivatkozva - többé-kevésbé érvényesítették nézeteiket, noha nem nyilvánvaló, hogy ezekben a kérdésekben az általuk elérni kívánt megoldás elvezetett az efficiens határig, sőt olykor még az sem, hogy az érintettek érdekei hogyan nyilvánulhatnak meg (például az abortusz kérdése, halálbüntetés). A liberális szemlélet érvényesülése ilyen esetekben kevésbé látszik igazolhatónak és érvényesíthetőnek a játékelmélet alapján, habár ez az érvényesülés nem kizárt (lásd a halálbüntetés alkotmányos tiltása Európában), de ekkor tulajdonképpen "liberális tradíción" nyugvó status quóról beszélhetünk, amit ugyanúgy elsodorhat a történelem szele, mint a "konzervatív alapú" status quót, amelynek a liberálisok aktív részesei.
6. A játékelmélet társadalomontológiája mögött álló antropológiáról
Ahogy a bevezetőben erről már említést tettünk, abban a társadalomontológiai háttérben, amelyet a tanulmányunkban megjelenítettünk, a homo oeconomicus képe rajzolódik ki előttünk. A racionális döntéselméletben a homo oeconomicus modellkonstrukciója nem az egyes embereknek, individuumoknak, hanem specifikus szituációknak az elemzésére szolgál, amelyekben sok individuum vesz részt, illetve amelyeket a megismételt cselekvések jellemeznek. Tény, hogy az emberi cselekvések ilyenfajta megközelítése számos társadalmi helyzetben valóban problematikusnak tűnik, s a homo oeconomicus koncepciója kollektív (társadalmi) szinten mindenképpen "értékszempontú kibővítésre" szorul.10 Ennek ellenére, individuális szinten nem teljesen inadekvát a homo oeconomicus antropológia, ami az emberi cselekvést célracionálisan közelíti meg (Weber, 1967). A cselekvő egy célt kiválasztva, a lehetséges mellékkövetkezményeket mérlegelve, a célhoz adekvát eszközöket állít össze. Filozófiai szempontból ezt a tudományos attitűdöt - véleményünk szerint - a nietzschei "emberfeletti ember" képével hozhatjuk párhuzamba, ami modern korunk (a nyugati civilizáció) kiteljesedő emberképének az ideálja.
A nietzschei filozófiában az élet alapvető megnyilvánulása (célja) a hatalom akarása, azaz késztetés arra, hogy diadalmaskodjon a vele szembeszegülő másik erőn (Nietzsche, 1996; Deleuze, 1999). Az életet két alapvető erő minőségi különbsége jellemzi: az egyik az aktív, a másik a reaktív erő. Az aktív erőkben a hatalom akarása igenli az életet, s akkor győzedelmeskedik, amikor fölszabadítja az aktív erőkben szunnyadó képességeket, amiket a reaktív erők gátolni szándékoznak.. Az embernek meg kell valósítani önmagát ahhoz, hogy aktív energiáit felszabadítsa. Nietzsche nagy bánata, hogy a görög mitológia két szellemvilága, a dionüszoszi és az apollóni közül a dionüszoszi csupán a történelem kezdeti szakaszán állt fönn (Nietzsche, 1986). Ennek következtében, hosszabb távon nem tudott érvényesülni a hatalom aktív akarásának úri morálja, mert megfeneklett a reaktív erők "ressentiment"-ján, ami a szolgamorál létrejöttéhez vezetett.
A xx. század ideológiai tévelygései után a "(poszt)modern" ember mintha levetkezni látszana a "ressentiment" gátlásait, s az absztrakt értékeket megkérdőjelezve és relativizálva, a transzcendens szférától elfordítva fejét (de hivatkozva rá), elsődlegesen ismét az életre kezdene fókuszálni, megfontolva Blaise Pascal híres mondását: "nem az a lényeg, hogy van-e élet a halál után, hanem van-e élet a halál előtt". De mit tegyünk akkor, ha nem láthatunk bele mások fejébe, s az egyetlen biztos pont az, hogy az emberek "ember feletti" módon, leegyszerűsítve: haszon-maximalizálóként viselkednek? Vannak jogos félelmek, hogy ez a magatartás önzővé, gátlástalanná, technokratává degradálja, és a közösség iránt teljességgel közömbössé teszi őket. A kérdésről évekig vitatkoztak a játékelmélet művelői is, egészen 1979-ig, amikor a politikai tudományok fiatal amerikai professzora, Robert Axelrod úgy gondolta, hogy megversenyeztet különböző stratégiai meneteket játszó számítógépes programokat. Meglepő és korántsem intuitíve várt eredmény született (Axelrod, 1984). Kiderült, hogy azok a barátságos programok, amelyek inkább a kooperációra és megbocsátásra hajlottak, mind jobb eredményt értek el a dezertálásra és költséges bosszúhadjáratokba bocsátkozó provokatív programokkal szemben. Ez a "mikroevolúciós" kísérlet empirikusan is a reciprok altruizmust látszik alátámasztani, hogy más embertársaira való odafigyelés és kooperáció nélkül még egy homo oeconomicus sem tudja céljait elérni. Sem az agresszorokat nem tudja elrettenteni, ha a bosszú költséges volta akadályozza a bosszúállásban, sem bizalmat nem tud ébreszteni maga iránt. Ezért a történelem evolúciója kihalásra ítéli, akárcsak a korszerűtlen és nem stabil status quókat, valamint azok védelmezőit.
Ha a globalizáció valóban nem más, mint a környezet és a gazdaság viszonyának problémájára adott reciprok altruizmuson alapuló reflex (a gazdaság szempontjából), akkor Axelrod és mások (Martin Nowak, Kristian Lindgren stb.) számítógépes szimulációi egy lelkesítő üzenetet hordoznak magukban: a kooperáció a legkülönbözőbb körülmények között kivirágzik, s önmaga számára alkalmas környezetet teremt. Önmagát támogató politika. A valódi kihívás a "(poszt)modern" ember előtt az, hogy az önmegvalósítás útját tartalmasan vagy hedonista módon, "szép új világot" teremtve akarja-e megélni. A kooperációs hajlam ugyanis nem mindegy, hogy belső meggyőződésből (etikai koordináció) vagy a gazdaság (piaci koordináció), a politika (bürokratikus koordináció) által szabályozott kényszerekből, esetleg küzdelemből (agresszív koordináció) származik-e. Az erre adott válasz tekinthető a kulturális liberalizmus "értéksemlegessége" előtt a legnagyobb kihívásnak.
Kulcsszavak: homo oeconomicus, liberális szemléletmód, Locke és Hobbes szerződéselmélete, tiszta- és Nash-egyensúly, közlegelők tragédiája, reciprok altruizmus, Selten tétele, folklór tétel
2. személy vall nem vall vall Mindkettő öt évet kap. A második személy tíz évet 1. személy kap, az első szabadon elmehet. nem vall Az első személy tíz évet kap, a másik szabadon elmehet. Mindketten két évet kapnak.
1. táblázat
2. személy egoista altruista egoista Mindegyikük kevesebb Az első mindkét haszonra szert 1. személy haszonra tesz szert. tesz, a másik semmire. altruista A második mindkét haszonra Mindketten nagyobb haszonra szert tesz, az első semmire. tesznek szert.
2. táblázat
2. személy
egoista altruista
egoista Mindkettejük számára Az elsőnek jobb, a másiknak
a harmadik legjobb rosszabb.
1. személy kimenetel.
altruista A másodiknak jobb, A második legjobb kimenetel
az elsőnek rosszabb. mindkettejük számára.
3. táblázat
többiek dezertál(D) kooperál (C) dezertál (D) -1, -1 2, -2 én kooperál (C) -2, 2 1, 1
4. táblázat
többiek
dezertál (D) kooperál (C)
dezertál (D) -1, -1 1, -2
én
kooperál (C) -2, 1 2, 2
5. táblázat
1. ábra * A társadalom és természet, mint zárt rendszer és a bennük folyó
működő energiák reprezentációja
2. személy
kooperál dezertál
kooperál 3, 3 0, 5
1. személy
dezertál 5, 0 1, 1
6. táblázat
B gamma delta alfa 4, 2 0, 0 A beta 0, 0 3, 7
7. táblázat
2. ábra * A kétszer lejátszott fogolydilemma játékfával történő ábrázolása
és felbontása részjátékokra
1 A dilemmát a játékelméletben szokás még Stag Hunt-nak ("nagyvad levadászása") is nevezni.
2 Nem véletlen, hogy a 70-es évektől, John Rawls után, a modern szerződéselméletek reneszánszukat élték, s többé-kevésbé ehhez kapcsolódó témák tematizálják az angolszász politikafilozófiát a mai napig.
3 Ez a hipotézis a dolgozat végére talán meggyőződéssé válhat.
4 [Ez a jegyzet csak a nyomtattott cikkben olvasható.]
5 Nem csoda, hogy az olyan országok, térségek (régiók) szegényebbek, ahol gyenge az infrastruktúra, drága az utazás és szállítás, lassú az ügyintézés, gyakoriak a tüntetések, esetleg háborús konfliktusok. (Persze ennek folyománya a rendezetlenség további növekedése lehet, ismét önbeteljesítővé téve a folyamatot.)
6 A kisközösségek és a decentralizáció politikai fontosságát a klasszikus liberális gondolkodók, mint például Alexis de Tocqueville és John Stuart Mill is, felismerték már, s alapvető liberális hagyománynak számít. Általában az állammal szemben fogalmazzák meg, a közösségi döntések elméletében is ez az érv nyert igazolást. A játékelméleti érv mélyíti, árnyaltabbá teszi a kérdést.
7 [Ez a jegyzet csak a nyomtattott cikkben olvasható.]
8 A világállam vízióját (ami ellen egyébként Locke is kardoskodott) a társadalmi entrópia törvénye alapján elvethetjük.
9 Az efficiens határon a játékosok azon efficiens pontjai találhatók, amelyeket már semmilyen más stratégiai menettel nem lehet javítani az ismétléses lejátszások során, vagyis a felek céljai szempontjából legalább olyan jó megoldásnak tekinthetők, mint egy másik, és legalább egy cél szerint még jobb is bármelyiknél. Az általuk garantált megoldás tehát Pareto-optimális.
10 Az irodalomban történtek arra kísérletek, hogy "meghaladják" a homo oeconomicus absztrakcióját. A probléma az, hogy ezek a modellek módszertani problémákat vetnek fel, mert túlságosan "normatívak", kimondott vagy kimondatlan morális posztulátumokat előfeltételeznek, és még a tárgyalásnak azt a szofisztikált módját is elvesztik sokszor, ami a játékelméletet oly vonzóvá teszi. A meghaladással szembeni másik ellenérvünket a főszövegben ismertetjük.
Irodalom
Anzenbacher, Arno (1994): Bevezetés a filozófiába. Herder, Budapest
Axelrod, Robert (1984): The Evolution of Cooperation. Basic Books. New York
Deleuze, Gilles (1999): Nietzsche és a filozófia. Gond Alapítvány-Holnap, Budapest
Durkheim, Émile (1986): A társadalmi munkamegosztásról. Szociológiai Kutatóintézet, Budapest
Hankiss Elemér (1979): Társadalmi csapdák. Magvető, Budapest
Hardin, Garrett (2000/1968): A közlegelők tragédiája. In: Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Osiris, Budapest
Huoranszki Ferenc (1992): A "modern" társadalmi szerződéselméletek módszertani problémái. Politikatudományi Szemle. 1.
Johnson, David (1999): A közösségi döntések elmélete. Osiris, Budapest
Nietzsche, Friedrich (1986): A tragédia születése, avagy Görögség és pesszimizmus. Európa, Budapest
Nietzsche, Friedrich (1996): Adalékok a morál geneológiájához. Holnap, Budapest
Parfit, Derek (1998/1978): Körültekintés, erkölcsiség és a fogolydilemma. In: Csontos László (szerk.): A racionális döntések elmélete. Osiris, Budapest
Schelling, Thomas (1978): Micromotives and Macrobehaviour. W. W. Norton & Company, New York
Schotter, Andrew (1981): The Economic Theory of Social Institutions. Cambridge University Press, Cambridge
Weber, Max (1967): Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi, Budapest
Zsolnai László (1987): Mit ér az ökonómia, ha magyar? Közgazdasági és Jogi, Budapest