2004. október 23-án, Kolozsváron váratlanul elhunyt Faragó József folklórkutató, az MTA tiszteleti tagja (Nyelv- és Irodalomtudományok O.), a romániai magyar népköltészet fáradhatatlan gyűjtője, az erdélyi magyar tudományos élet neves alakja.

Brassóban született 1922. február 2-án, elemi és középiskolai tanulmányait is szülővárosában végezte a római katolikus egyház magyar tannyelvű iskoláiban. 1941 és 1945 között a Ferenc József Tudományegyetem hallgatója volt, néprajzot előbb Viski Károlynál, majd Gunda Bélánál hallgatott. 1945-ben doktorált magyar néprajz főszakon Gunda Béla, magyar nyelvészet szakon Szabó T. Attila, irodalomtörténet szakon György Lajos professzornál. 1943 és 1947 között a kolozsvári egyetem Néprajzi Tanszékén gyakornok, tanársegéd, adjunktus, 1948 és 1954 között a magyar népköltészet előadója a Magyar Irodalom Tanszéken, és 1948-tól (alapító) tagja a Román Tudományos Akadémia Folklór Intézete kolozsvári osztályának.

Ez a kutatóhely - főhatóságának többszöri változása után - 1991-ben a Román Tudományos Akadémia önálló tudományos intézete lett Kolozsvári Folklór Archívum néven. Innen ment nyugdíjba 1985-ben, de "mindennapi bejáró" maradt, és megkapta a "tanácsadó professzor" megtisztelő címet.

A kolozsvári Folklór Intézet elsődleges feladata alapításától (1948) fogva mindvégig az erdélyi román, magyar és szász folklór gyűjtése, rendszerezése, közreadása volt. Faragó József az évek folyamán 112 településen gyűjtötte a magyar népköltészet szövegeit, csak 1952 és 58 között 1022 napot töltött terepen, közel három évet vidéki kiszálláson. Az 1950-es évek elején tizennyolc moldvai magyar faluban gyűjtött páratlan szépségű népballadákat és népdalokat, amelyek zenei lejegyzését Jagamas János végezte el. Közös kötetük 1954-ben jelent meg Moldvai csángó népdalok és népballadák címen. A kötet jelentősége - túlmenően azon, hogy moldvai magyar folklórt közölt - abban is megnyilvánult, hogy Magyarországon a néprajzi, folklorisztikai kutatásnak nem voltak akadémiai kutatóhelyei abban az időben. (A Néptudományi Intézetet 1949-ben felszámolták, s 1953 novemberében az MTA Filozófiai és Történelemtudományi Osztályán a hazai néprajzkutatást a nacionalizmus és a narodnyikizmus vádjával marasztalták el.) A kolozsvári Folklór Intézet néhány magyar munkatársának (Nagy Olga, Almási István, Vöő Gabriella), élükön Faragó Józseffel az 1950-60-as években több lehetőségük volt a rendszeres terepmunkára, mint magyarországi kollégáiknak.

Faragó József folklorisztikai munkásságának három fő területe volt. Elsősorban az élő folklórral, azon belül különösen a népköltészettel, a balladák, népdalok, népmesék szövegeivel foglalkozott. Kiterjedt publikációs tevékenységének is legértékesebb darabjai a nagy terjedelmű, forrásértékű gyűjtemények. A már említett moldvai csángó kötet mellett kiemelendő a Romániai magyar népdalok (1974) kötete, amit szintén Jagamas Jánossal rendezett sajtó alá. Műfaji és térségi szempontból is fontos a Bihari gyermekmondókák (1982) és a Bihari népmondák (1995) című kötete, melyek összeállításakor Fábián Imre volt a gyűjtőtársa. Másodsorban a romániai magyar folklór és folklorisztika múltjával, történeti, archiválás forrásaival foglalkozott. Ebbe a körbe sorolta filológiai jellegű tanulmányait, amelyekből időnként egy-egy önálló kötetet is kiadott. Talán a legnevezetesebb ezek közül Balladák földjén (1977) c. kötete, mely közel 40 dolgozatát fogja össze. Minthogy számos balladagyűjteményt szerkesztett, jegyzetelt az évek során, sokan joggal vélték ballada-specialistának a szakon belül és kívül is.

Munkásságának harmadik ága volt a magyar-román folklórkapcsolatok kutatása és széles körű tudatosítása. Nem elégedett meg szaktanulmányok közlésével, egyes balladatípusok, mesemotívumok összehasonlító vizsgálatával. Arra törekedett, hogy a román folklór legszebb alkotásai, jellegzetes műfajait bemutató gyűjteményeit magyarul is kézbe adja. Tizenkét román népköltési gyűjtemény jelent meg magyarul Faragó József válogatásában-szerkesztésében, alkotói közreműködésével, kiváló költők-műfordítók tolmácsolásával. Olyanok, mint a Szavasokká vált fiúk. Román kolindák (1971) vagy a Márk vitéz (1974) és a román népballadák, népmesék, lírai dalok további gyűjteményei. A Faragó József által szerkesztett, jegyzetelt, gondozott kötetek összesen mintegy félezer népművészeti alkotást tartalmaznak, tesznek hozzáférhetővé a magyar olvasók számára. Törekedett a magyar népköltészet román nyelvű megszólaltatására is, de kevesebb sikerrel. Két kötetet azért kiharcolt, egyik székely meséket, a másik magyar népballadákat közölt románul. (Ezzel az eredménnyel nagyon elégedetlen volt!)

A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője 1998/3-4. száma önálló füzetben adta közre Faragó József bibliográfiáját, addigi szakirodalmi, szerkesztői, publicisztikai tevékenységének listáját. A megközelítően teljes jegyzék már akkor több mint hétszáz címet, s azon belül mintegy hetven könyvet, kötetet tartalmazott. A Biográf Kiadó 2004. évi Ki kicsoda kötetében újabb három könyvcím található 1998-2002-es évszámmal. Ebből is látható, hogy Faragó József mindvégig meg tudta őrizni munkakedvét, aktivitását, s örömét lelte a kutatásban, az írásban, az utazásban.

Páratlan munkabírása is kellett ahhoz, hogy egyetemi katedra hiányában utazgatva konzultáljon az önkéntes, amatőr néprajzi gyűjtőkkel; lelkészek, tanítók, diákok kéziratait javítgatva segítse a romániai magyar lapok, folyóiratok ellátását néprajzi anyagokkal; kezdeményezze és szerkessze - dr. Kós Károllyal összefogva - a Népismereti Dolgozatok sorozatát; lektorálja a kevésbé képzett kollégák cikkeit, könyveit; előadásokat tartson szerte Erdélyben, s tartsa a kapcsolatot a magyarországi fórumokkal, intézményekkel és néprajzkutatókkal.

Magyarországi és külföldi megbecsültségét jelzi a sok publikáció mellett az a tény, hogy a Magyar Néprajzi Társaság már 1976-ban tiszteleti tagjává választotta. A Kalevala Társaság (Helsinki) 1979-ben, a Magyar Tudományos Akadémia 1988-ban, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság 1996-ban fogadta tiszteleti taggá. 1993-ban lett a Folklore Fellows (Turku) választott tagja. Ezeken kívül még számos szakmai kitüntetés, emlékérem birtokosa volt. Romániában csupán 2000-ben, hetvennyolc éves korában kapott elismerést: a Kriterion Alapítvány Ezüstkoszorúját. Állami kitüntetést sem Romániától, sem Magyarországtól nem kapott.

Faragó József életműve késznek, lezártnak látszik, de ez egyáltalán nincs így. Nem egyszer panaszolta, hogy mesegyűjtéseiből csupán egyetlen kötetet sikerült kiadnia (Kurcsi Minya havasi mesemondó. 1969.), pedig százával hevernek kiadatlan mesegyűjtései a Kőhalom vidéki Nagymoháról, a Nagy-Szamosvölgyi Magyardécséről, a moldvai Gyoszényból stb. Mondogatta, hogy több mint húsz kötet kitelne csupán kéziratos mesegyűjtéseiből. Hagyatékának más részlegeiről is elmondható, hogy bőven adnak majd munkát az utódoknak. Bárcsak akadnának folklorista utódok, akik olyan hűséggel és szeretettel foglalkoznának hagyatékának közzétételével, ahogy Ő tette Kriza János, Benedek Elek, Ősz János, Konsza Samu és más nagy erdélyi elődök népköltési gyűjteményeivel.

Paládi-Kovács Attila

Wolsky Sándor Budapesten született 1902. augusztus 12-én. Édesapja Wolsky Sándor, édesanyja Devecis Margit volt. Egyetemi tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte 1920-tól 25-ig. Ott is doktorált zoológiából 1928-ban.

Első munkahelyén, az egyetemen dolgozott tanársegédként 1925-től 1930-ig. 1930-ban Tihanyba, a Magyar Biológiai Kutató Intézethez a Balatonkutatási Osztályra nevezték ki kutatóként. Tehetsége és szorgalma mellett az akkor ott dolgozó kiváló kutatógárda, a nyugodt környezet, az intézetben uralkodó harmonikus légkör, az intézet modern technikai felszerelése, a biológiatanárok részére ismételten megrendezett továbbképző kurzusok és az évek hosszú során nyaranta ott nagy számban dolgozó hazai és külföldi vendégkutatókkal szimpoziumszerűen folytatott szakmai eszmecserék, továbbá angliai és svédországi tanulmányútjai, kiváló biológiai felkészültsége nagyban elősegítették ottani és későbbi kutatómunkáját. Érdeklődése már kezdő kutatóként állati szervezetek, elsősorban gerinctelenek egyéni és törzsfejlődésére, és azok testrészei, illetve szervei regenerációjára irányult. 1931-32-ben ösztöndíjasként Julian Huxley-hoz az egyéni és törzsfejlődéstan, valamint a filozófia kiváló kutatóprofesszorához Londonba, az egyetem állattani intézetébe ment. A professzorral társszerzőként több közös tanulmányt is írt. Kapcsolata Huxley-val nem szűnt meg, sőt az évek során egyre szorosabbá vált. Hazatérve Tihanyba nagy feltűnést keltő kísérleteket végzett gerincteleneken. Megállapította például, hogy a balatoni kecskerák szemének eltávolításával a szem helyén a regeneráció során nem szem, hanem csáp fejlődik. Ezzel a tízlábú rákok szemének csáperedetiségét igazolta. Később a hő, valamint a szénmonoxid hatását vizsgálta gerinctelenek petéin és lárváin. 1932-ben ösztöndíjasként a cambridge-i egyetem zoológiai intézetében dolgozott. 1935-36-ban Rockefeller fellowként Stockholmban, a híres Wenner-Gren Intézetben dolgozott az intézet vezetője, John Runnström mellett. Itt is fejlődésbiológiai és morfogenetikai kérdéseket tanulmányozott. 1947-ben ugyanott dolgozott a Svéd Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként. Később ezirányú tihanyi és külföldi tanulmányaival mintegy előfutára lett a 60-as években Tihanyban megindított összehasonlító fiziológiai kutatásoknak. 1934-ben habilitált a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kísérletes állattani morfológiából, és ott ebből a tárgykörből speciálkollégiumot is hirdetett. 1941-től megbízott ügyvezető igazgatója, majd 1943-tól 1945 végéig megbízott igazgatója lett Tihanyban a Magyar Biológiai Kutató Intézetnek. Így tudományos munkája mellett a vezetői teendőket is ellátta ezekben a gondterhes években. 1944-ben jó érzékkel és kemény akarattal a kormány szándéka ellenére megakadályozta, hogy az intézetet a háborús események elől nyugatra telepítsék. Sőt, munkahelyet biztosított az OKI Budapestről kitelepített szérumtermelő osztályának. Ezzel az intézet elnyerhette a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét. Az intézet tetejére hatalmas vöröskeresztes zászló került, és ezzel semleges területté vált. Így az intézet semmilyen háborús kárt nem szenvedett, miután a fenti védettséget mindkét háborús fél tiszteletben tartotta. Ezzel, ha korlátozott mértékben is, Wolsky biztosította a biológiai kutatómunka folyamatosságát. Mintegy anekdotaként említhető meg, hogy 1945. március 24-én, az addig Tihanyban tartózkodó magyar-német katonaság visszavonása után és a szovjet csapatok 26-án történt bevonulása közti időben Wolsky a kutatógárda élén tréfából a rendkívül feszült helyzet oldására kikiáltotta a Független Tihanyi Köztársaságot.

1946. január 1-én a Pázmány Péter Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárává nevezték ki az Általános Állattani Tanszékre. Csak 1946-tól 48-ig volt a tanszék vezetője, majd az ENSZ megbízásában külföldre távozott. De ezalatt a rövid idő alatt kitűnő előadásaival és vezetői rátermettségével a hallgatóságra igen mély benyomást gyakorolt. Volt tanítványai még évtizedek után is tisztelettel emlegették személyét és munkásságát. Sőt 1956-ban a forrongó diákság Wolsky hazahívását követelte.

1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező taggá, majd még ugyanabban az évben rendes tagjává választotta. Az MTA 1949. évi átszervezése során állandó külföldi tartózkodása miatt kizárta tagjai sorából. Viszont a fordulat évében, 1990-ben tagságát rehabilitálták.

Wolskyt 1949-ben Julian Huxley mint az Egyesült Nemzetek tudományos és művelődésügyi részlege, az UNESCO elnöke felkérte, hogy misszióvezetőként szervezze és irányítsa az UNESCO munkáját Indiában, majd Indonéziában 1949-től 1954-ig. E területen részt vett egyetemek szervezésében és tudományos intézmények megalapításában és működésük irányításában. E munkakörben volt tudományos tanácsadó Iránban 1960-ban és Pakisztánban 1962-ben. 1954-ben egy esztendeig Visiting Professorként Szaúd-Arábiában, Dzsiddában oktatott az egyetemen. Ezt követően 1954-től 1966-ig New Yorkban a Fordham Egyetemen a kísérletes embriológia rendes tanára volt. Eközben 1961-ben a New Yorki Tudományos Akadémia rendes tagjai sorába választotta. Számos más tudományos társaság is tagjául választotta Indiában, Nagy-Britanniában és Németországban. 1966-tól 1972-ig Tarrytownban, a jezsuita alapítású Marymount College-ban az általános állattan tanszékvezető egyetemi tanára és elnöke volt a természettudományi karnak. Végül 1972-ben történt nyugdíjba vonulása után címzetes professzorként 1973 és 1986 között a New York Egyetem Orvosi Karán, a Sugárbiológiai Tanszéken dolgozott. E tanszék vezetője, Don Pizzarello régi tanítványa, egykori munkatársa és nagy tisztelője volt. Ezekről az évekről később úgy emlékezett vissza, mint öregkorának legszebb éveire, amikor kevés kötelezettséggel, de nagy munkalehetőséggel kísérletes alapon foglalkozhatott a regeneráció és a rákos megbetegedések közti kapcsolatokkal. 1967-től 1982-ig a Monographs in Developmental Biology folyóirat főszerkesztője és az Oncology folyóirat szekciószerkesztője is volt.

Még 1985. március 20-án kelt, hozzám intézett meleg hangú baráti levelében így emlékezett meg hosszú tudományos pályafutása létfontosságú eseményeire: "...bizonyos, hogy Édesapád (Entz Géza, a tihanyi intézet egykori igazgatója - a szerk.) döntő szerepet játszott pályafutásom alakításában... és ő volt, aki Huxley-hoz vezető utamat egyengette. Ők ketten ma is úgy élnek emlékezetemben, mint világítótornyok, akik nélkül céltalanul hányódtam volna a nagy óceánban... (Később még két ilyen segítőm volt, Runnström, akinél a Rockefeller-évemet töltöttem Stockholmban, és egy amerikai jezsuita biológus, Charles Berger, aki befogadott egyetemükre és barátságába)..."

1955 és 88 között számos tudományos publikációja jelent meg. Ezekben jórészt a kétéltűeken és gerincteleneken végzett regenerációs kísérleteiről adott számot, illetve a regeneráció és a rákos megbetegedések közti kapcsolat kiderítésére és befolyásolására irányultak. Tudományos közleményeinek száma meghaladja a 150-et.

Közel negyvenévi távollét után 1983-ban meghívásra látogatott Magyarországra, ahol felkereste régi munkahelyeit, így Tihanyt is.

1986-ban végleg visszavonult, bár a tudományos kutatás továbbra is érdekelte. Régi USA-beli, greenwichi otthonából Montrealba (Kanada) költözött, ahol a leánya élt családjával. Ott sem maradt sokáig, mert Sutton Junctionban, mintegy hatvan kilométerre Montrealtól saját telket vett, házat építtetett, és öregségére odaköltözött. Ott élte le utolsó éveit békés természeti környezetben 2004. szeptember 14-én bekövetkezett haláláig.

Wolsky Sándor igen színes, melegszívű, családszerető egyéniség volt. Aránylag későn nősült, 1940-ben, 38 éves korában. Feleségével, Issekutz Máriával, azaz Csöpi asszonnyal így is hatvannégy évig élt békés, boldog házasságban. Orvos végzettségű feleségével több közös tudományos dolgozatot közölt, sőt egy könyvet is írt 1976-ban. A könyv címe: The Mechanism of Evolution. A New Look at Old Ideas. Szeretett leánya, Catherine alig ötvenéves korában autóbaleset következtében tragikusan elhunyt. 1946-ban született Tom nevű fiuk Kaliforniában az informatika elismert szakembere és egyetemi előadója. Édesapjának dedikált könyvéről az idős apa ezt írta: "még a címét sem értem".

Wolsky Sándor értékes tudós és értékes ember volt. Mély vallásossága, humánuma, egyenes gondolkodása, segítőkészsége párosult az igazi nagy emberekre jellemző szerénységgel, szolidsággal, sőt szelídséggel. Vidám természetű volt, aki szerette és értette a tréfát. Nemes gondolkodását, szellemi frissességét és hibátlan magyar nyelvtudását élete végéig megőrizte.

Munkatársai becsülték, barátai szerették. Tanítványai és a nála fiatalabb generáció tagjai tisztelték és nagyra becsülték. Igaz jó barát volt, aki a barátságot szentnek és egész életre szólónak tekintette.

Amikor százéves korában megkérdeztem tőle, mint telik életük Sutton Junctionban, röviden csak ennyit válaszolt: "Élvezzük az életet, amíg lehet."

Ő volt az MTA valaha élt legidősebb tagja.

Entz Béla

limnológus